Túra a Himaláján az önismeret felé – fejben is ott kell lenni

A csíkszeredai András Róbert nemrég tért vissza nepáli útjáról, akit felkerestünk és élményeiről, tapasztalatairól kérdeztünk. Arra is kíváncsiak voltunk, hogy hogyan került a csíksomlyói Szűzanya képe egy katmandui bolt falára.

Mint mesélte, először tavaly ősszel egy magyarországi barátja révén jutott el az ázsiai országba, ahol bő két hét alatt bejárták Katmandu és Pokhara városokat és környéküket – előbbi az ország fővárosa, másfél millió lakóval, utóbbi pedig az ország második legnépesebb városa, a maga 250 ezer lakójával. Itt végigjárta a turisták által kedvelt helyeket, templomokat, mint például Buddhanilkantha templomot, a Buddha Stupát, a Pashupatinath templomot, majd Pokharában a Barahi templomot, amit a tó templomának is neveznek, és még sok más helyszínt, emlékművet.

– osztotta meg

Ezen az első kirándulásán járt először a főváros, Katmandu Thamel negyedében, és egyben a Bam Bahadur Rai és felesége üzletében, ahol

a boltos, amint megtudta, hogy magyarok, beljebb hívta őket az üzlet egyik sarkába, ahol a falon Magyarok a világ nyolcezresein expedíciósorozat plakátja díszelgett.

„Egy füzetet is mutatott, amelybe Erőss Zsolt hegymászó és más magyar túrázok is írtak, így mi sem hagytuk ki, nagyon szimpatikus volt a boltos”– osztotta meg.

Itt látta meg a Himalája Everest hegycsúcsa alaptáborának bejáratánál lévő kőtömböt, ahol nagyon sok turista fényképezkedik. Ekkor határozta el, hogy ő is szeretne egy képet azon a kövön (angolul: Everest Base Camp, amely 5364 méter magasan fekszik a tengerszint felett). Így kezdődött el a második nepáli látogatás.

„Ilyen magasságban még nem jártam, és mivel 3500–4000 méterrel a tengerszint fölött a szervezet kezd másképp viselkedni, ezért kihívásnak tartottam, kezdetnek pedig nem akartam nagyobb célt kitűzni” – magyarázta Róbert. És mivel amit elhatároz, azt meg is teszi, ezért elkezdett felkészülni a nem mindennapi túrázásra: tudatosan terhelte magát. Végül némi keresgélés után a bukaresti Green Adventure csapatát választotta, és velük vágott neki az útnak 2023. április 11-én. A felszerelés összeállításánál kikérte tapasztalt túrázók véleményét is, akik jártasak voltak a nepáli hegyekben.

„Fontos a táska, hátizsák, cipő, a ruházat, aláöltözet, kiegészítők, napszemüveg, szélvédő símaszk, meleg ruházat, ami kicsi helyen elfér, napelemes töltő a külső akkumulátorok, a telefonok töltéséhez.

Egy ilyen munkás 2–3 hétköznapi ember cuccát is elviszi, mi meg a 7–8 kilogrammos hátizsákkal kullogunk utánuk” – jegyezte meg viccesen.

Bukarestből indult a repülőgép, 9-en indultak ugyanazzal az úti céllal, köztük volt egy 71 éves férfi is. „Egész út alatt nagyon jó hangulat alakult ki, kiváló csapat jött össze” – mondta. Katmanduba este érkeztek, itt már járt az első útja során. A főváros közlekedése kész káosznak tűnik nyugati szemmel, folyton dudálnak, ennek ellenére nagyon jól megoldják egymás között a közlekedést, ottléte alatt nem látott balesetet.

A helyieket úgy jellemezte, hogy nagyon segítőkészek, őszinték és lelki emberek.

A fővárosból reggel korán indultak, beültek egy kisbuszba, és 5 órát úttalan utakon buszoztak, amíg elértek egy repülőtérre, ahonnan elrepültek Luklába, 2800 méter magasságba.

„Azt tudni kell, hogy a világ legveszélyesebb repülőtereihez tartozik ez a repülőtér, mindössze 500 méter hosszú a kifutópálya egy magas hegyfal és egy szakadék között” – magyarázta. Hozzátette, nagy élmény volt itt landolni, azonban sokan azt mondják, hogy ezt még egyszer már nem vállalnák be. „Itt egyik repülő száll fel a másik után, a helikopterek úgyszintén, úgy jönnek-mennek, mint a taxik” – fogalmazott.

Luklában találkoztak Bishnu Bhatta túravezetőjükkel. És innen kezdődik a gyaloglás, a trekking.

Róbert úgy fogalmazott, hogy a túra alatt az ember kimozdul a komfortzónájából, neki is kihívás volt. „A tűrőképesség határáig hajtva jön ki az emberből, hogy milyen is valójában: feladja vagy kitart. Az embernek fáradtan is jó döntést kell hoznia” – mondta. A túra alatt van egy útvonal, hogy mikor melyik településre kell elérni, hol szállnak meg éjszakára; napi 2–3 liter folyadékot is meg kell inni. Érdekességként megtudtuk, hogy a településeken van wifi-elérés, érdemes Nepálban beszerezni egy telefonkártyát, ami lényegesen olcsóbb, mint a roaming.

A csapatukban az a szabály volt érvényben, hogy mindig bevárják egymást a települések bejáratánál, ugyanis nem egyszerre, vagy egyforma tempóban haladtak, voltak, akik többet nézelődtek, többet fotóztak.

„Az első napokban sok az impulzus, mindent le akar fényképezni az ember, a jakokat és egyéb teherhordó állatokat, templomokat, imazászlókat, sztupákat, függőhidakat. Utunk során 6 függőhídon is átmentünk”– sorolta.

„Minden új, minden különleges, mindent meg akar örökíteni az ember. Ez van az elején” – mondta, hozzátéve, hogy aztán fokozatosan lecsendesedik és magába fordul az ember, ahogy a táj is egyre zordabb lesz. A túra alatt néhányszor akklimatizációs mászást is beterveznek, hogy az ember szokja a szintkülönbségeket.

Amikor elérték a 2920 méter tengerszint feletti magasságot, akkor tettek először egy ilyen kitérőt.

– mesélte.

Egyébként rendszeresen dokumentálta okosórája segítségével, hogy éppen mekkora magasságban van a tengerszint felett, mekkora távot tett meg, mennyi idő alatt és mennyi kalóriát égetett el. Ahogyan haladtak fölfele, úgy a szállásaik is egyre kisebbekké, egyszerűbbekké váltak, és főleg hidegebbekké. Luklában, a túra első helyszínén még forró fürdő várta a saját fürdőjében, aztán a következő településeken fokozatosan váltak elérhetetlenné ezek a szolgáltatások; végül már csak közös mosdó állt rendelkezésre. Az utolsó napokban csak nedvestörlő-kendővel való tisztálkodást választotta inkább, hogy elkerülje a megfázást.

Megjegyezte még, hogy

eleinte lehetett telefont tölteni ingyen, utána már fizetni kellett érte.

Ahogy egyre magasabbra kerültek, úgy lett egyre hidegebb, melegedni a szállás melegedőjében lehetett, ahol szárított jakürülékkel fűtötték a kályhát, a szobában már csak a hálózsák és a paplan várta, miközben nemcsak kint, bent is fagypont alá esett a hőmérséklet.

Dingbocheben egy akklimatizálódási mászás volt beiktatva a programba, ahol viszonylag rövidebb távon kell feljutni egy magasabb szintre, ötezer méterre. Ahogyan egyre jobban közeledtek a cél felé, úgy lett ritkább a levegő és lassultak le, egyre szelesebb az időjárás, egyre kevesebb a fa és a növény. Mint Róbert mesélte, ilyenkor van egy valamiféle szorongás az emberben, folyamatosan figyeli saját magát, hogy fáj-e a feje, milyen az oxigénszaturációja, folyik-e az orra vére, egyáltalán bírja-e a szervezete a kitettséget.

Csapatukból például két lányt helikopterrel szállítottak le a hegyről, mert a szervezetük nem bírta. Mint magyarázta,

nemcsak jó fizikai erőnlét kell a táv teljesítéséhez, hanem fejben is ott kell lenni, meg kell szokni a hideget, a zordabb körülményeket, a társaságot, mert sokfélék az emberek, és el kell fogadni őket.

„Ahogy lelassul az ember, úgy egyre inkább magába fordul, már nem fotóz annyit, már nem beszélget, csak megy” – osztotta meg. Az út vége felé már ő is megdolgozott minden méterért. Ezen a szakaszon már nincs ösvény, csak nagy kövek mindenhol. „Egy elégtétel volt végül elérni a célig. Úgy éreztem, hogy ezért megdolgoztam” – fogalmazott. Erre a részre már egyedül ment fel.

A következő időszakok már nem voltak számára annyira megterhelők, nagy élmény volt meglátni, megérinteni, felmászni az alaptábort jelző kőre, ami a cél volt.

Az Everest alaptábora 5364 méteren van, bejáratát egy hatalmas kő jelzi. „Úgy kell elképzelni, hogy sorba állnak a túrázók, hogy fotózkodhassanak rajta” – jegyezte meg Róbert, vannak, akik innen egyenesen helikopterrel szállnak visszafele.

Ők viszont lementek a sárga sátrakból álló táborba a Khumbu-gleccser széléig is, hogy megnézzék, honnan indulnak a hegymászók a világ legmagasabb pontja, a 8848 méteres Everest-csúcs felé. A Himalája vonzza a túrázókat a világ minden tájáról, nagyon sokféle emberrel lehet ismeretséget kötni. Róbert elmesélte, hogy volt szerencséje az út során találkozni a magyarországi Suhajda Szilárd hegymászóval is, aki szintén csúcstámadásra készült az Everestre.

Összességében úgy vélte,

jó önismereti út volt az alaptáborig eljutni.

Nyolc nap alatt tették meg a távot, átlagban naponta 7–12 kilométert haladva.

Visszatérve Katmanduba ismét meglátogatta barátja üzletét, és

engedélyt kért barátjától, hogy a Magyarok a világ nyolcezresein plakát fölé elhelyezhessen egy képet a csíksomlyói Szűzanyáról.

Mint fogalmazott, szeretné, ha a magyarok találkozási pontja lehetne az a bolt.

Nepál olyannyira magával ragadta, hogy úgy tervezi, októberben visszatér egy kicsivel merészebb célokkal. A Lobuche-hegycsúcs a célja (6119 méter), és amennyiben jól bírja, akkor bevállalná a Mera Peak csúcsot (6461 méter). „Ezeknek a megmászása sem nagy hőstett, viszont annyival nehezebb az Everest alaptárbornál, hogy az utolsó csúcstámadás előtt már a hegyen kell éjszakázni sátorban. Ugyanakkor nem technikás hegy. A fokozatosság elvét követve ideális célpontok” – részletezte terveit.