Kihívás a Transzfogarashoz és Transzalpinához hasonló szépségű úti célt találni, de érdemes keresgélni, már csak azért is, mert a Fogarai-havasokat ebben az időszakban araszolva másszák meg az autók, a motorosok is csak szlalomozva haladnak.
Számos gyönyörű kirándulóhely van még az országban, ilyen Moldova, Bukovina, Beszterce és Máramaros környéke is
– most ide kalauzoljuk el az olvasót. Túránk három napot ölelt fel, az ország hat megyéjén keresztül vezetett, ez idő alatt sikerült kívánságlistánk minden elemét kipipálni.
Első és egyben leghosszabb napunkon csaknem 400 kilométeres út várt ránk, ezért reggel kilenckor felcsomagolva, tele tankkal indultunk el Kézdivásárhelyről. Azt terveztük, hogy átgurulunk a Békás-szoroson, és miután megkerüljük a Békási-víztározót – az ország legnagyobbját –, Bukovina felé vesszük az irányt. Pontosabban Sabasát célozzuk meg, majd Mălini-t érintve Moldovahosszúmezőre érkezünk, ahová a szállást is foglaltuk.
Jó időt jósoltak az augusztusi hosszú hétvégére, a hőséget a motoron is éreztük.
Kényelmesen, 80–100 km/órás tempóval gurultunk el a Gyilkos-tóig, itt viszont már a délelőtti órákban is nehézkes volt az átjutás.
Hasonló volt a forgalom szorosban is, ezért ezeken a helyeken a motorról csodáltunk meg a tájat – hiszen volt időnk rá –, az első megállónkat pedig a víztározó egyik csücskében ejtettük meg. Miután csaknem teljesen megkerültük a tavat, az északi végénél elkanyarodtunk, és nekivágtunk a hegyeknek. A víztározó ezen részén még látszottak a néhány héttel ezelőtti katasztrófa nyomai, az árvízzel behordott törmelék vastagon fedte a vízfelszínt.
Egy gyors tankolást követően Sabasa felé indultunk, majd megmásztuk a Stânișoara-hágót, és egy hosszabb pihenőt tartottunk a Neamț és Suceava határán fekvő csúcson. Innen az olaszok útja – vagyis a 209B jelzésű megyei út – vezetett Bukovinába.
A motorosok számára kifejezetten jó hír, hogy az út Suceava megye felőli részét nemrég teljesen felújították.
A története viszont sokkal régebbre nyúlik vissza, hiszen még az Osztrák Magyar-Monarchia idején építtette meg I. Károly román király. A kivitelezésére olasz munkásokat hozatott, innen ered a neve is.
A pihenő után leereszkedtünk a szerpentineken, ami mindannyiunk szerint a legélvezetesebb volt eddigi utunk során. Moldovahosszúmezőre (Câmpulung Moldovenesc) tartva megálltunk Slătioara településen, miután egyikünk kiszúrta az „évszázados erdők természetvédelmi rezervátum” feliratú táblát. Ekkorra kezdett esteledni, ezért mi csak rövid sétát tettünk, de aki nappal érkezik ide, mindenképpen látogasson el az erdőbe, amelyet még soha nem csonkított emberi kéz.
Itt mindent a természet alakított: égbe nyúló fák, kristálytiszta patak, érintetlen málnabokrok, friss levegő fogad.
A területet 1904-ben nyilvánították védetté – ez volt az első ilyen Romániában –, ma pedig már az UNESCO világörökség része.
A szállásunkra naplementében érkeztünk, ekkorra több mint 380 kilométert tettünk meg. A hosszú út után jól esett a vacsora, amelynek ezúttal leves is a része volt, hiszen
hiba lett volna kihagyni a bukovinai hagyományos ételek egyik legfinomabbikát, a radóci csorbát.
Ha erre jár az ember, érdemes kipróbálni a medvegombás fogásokat, és az eredeti, moldovai báránypástétomot is.
A második napunkon nagyjából 300 kilométeres túrát terveztünk. Moldovahosszúmezőről csak az első településig, Pojorâtáig gurultunk, majd nekikanyarodtunk a Transzrárónak (Transrarău) a 175B jelzésű megyei úton.
Csodálatos szerpentinek, jól kiépített út vezet a Ráró-hegységbe, 1651 méter magasba.
Motorral még kényelmesebb is hétvégente, hiszen legtöbben autóval érkeztek, a csúcshoz közeledve jobbról és balról is parkoltak. Viszont még így sem volt olyan zsúfolt a forgalom, mint amilyen a Fogarasi-havasokban szokott lenni.
Két keréken lehetett ügyeskedni, és csakhamar le is kanyarodtunk az aszfaltról, néhány száz métert földúton tettünk meg, a motorokat a Fejedelemasszony kövének (Pietrele Doamnei) aljában állítottuk meg.
A bakancsot sportcipőre váltottuk, és bár a sziklára nem volt időnk felmászni, a közeli csúcsra felkapaszkodtunk, és gyönyörű kilátásban volt részünk.
A hegyről Chiril irányába ereszkedtünk le, egy kicsivel szűkebb úton, mint ahol jöttünk, de motozásra tökéletes. Mindvégig csodás volt a panoráma.
Ahogy leérkeztünk, rögtön Dornavátra (Vatra Dornei) felé kanyarodtunk, majd onnan Borsabányát céloztuk meg, hogy tegyünk egy nagyobb kört a Radnai-havasok körül, és közben a jobbunkon a máramarosi hegyeket is megcsodáltuk a távolból. Az út többnyire a Beszterce-folyó mentén vitt, és ezen a szakaszon rengeteg motorossal is találkoztunk.
Sokan Lengyelországból, Szlovákiából, érkeztek, és persze Románia legkülönbözőbb térségeiből – kivéve Székelyföldről, mert csak egy-két alkalommal láttunk megyéinkből származó kirándulókat.
Mindenesetre a motorosok körében igencsak népszerű útvonalon robogtunk, és úgy tűnt, az autósok is hozzászoktak, hiszen legtöbben lehúzódtak, elengedték a kétkerekűeket.
Pihenőt Máramaros és Beszterce-Naszód határán tartottunk, ebédünket a Șetref-hágó csúcsán fekvő étteremben fogyasztottuk el. Nem sokáig időztünk, hiszen innen még két órát kellett utaznunk. Előbb Naszódot, majd Besztercét is érintettük, aztán visszakanyarodtunk a hegyekbe, és
nekivágtunk a háromnapos túránk legszebb kapaszkodójának, a Borgói-hágónak (Pasul Tihuța),
ami télen igazi rémálom a teherautósoknak, ilyenkor viszont igazán élvezhető. Igaz, az élményből kicsit elvett, hogy az úton éppen felmarták az aszfaltot, emiatt nehézkes volt motorral egyensúlyozni rajta, de a táj kárpótolt. Olyannyira tetszett, hogy megálltunk Báránykőn (Piatra Fântânele), felmásztunk a településen magasodó kereszthez, és onnan néztük végig, ahogy lenyugszik a nap. Innen már csak negyedórára volt a szállásunk, ez alkalommal Poiana Stampei településen.
Az utolsó napunk később indult, és kicsit korábban fejeződött be, pedig várt ránk még nagyjából 300 kilométer. Az előrejelzés mutatott némi esőt, de mivel a hegyekben szépen sütött a nap, nem siettünk. Leereszkedtünk ismét Dornavátrába, onnan újra Chiril felé mentünk. Ezután ismét olyan települések következtek, ahol még nem jártunk.
Itt vannak azok a falvak is, amelyeken hatalmas pusztítást okozott néhány héttel ezelőtt az árvíz.
Az útról is látni lehetett, hogy a folyó medrében még mindig rengeteg a szemét, több híd leszakadt, a törmelék eltakarításán még vasárnap is dolgoztak a tűzoltók. Lesújtó látvány volt, de mi kénytelenek voltunk haladni, mert úgy tűnt, az időjárás rosszra fordul.
Leértünk a Békási-víztározóhoz, de most Gyergyótölgyes, onnan pedig Gyergyóditró felé kanyarodtunk. A 127-es megyei út felújítás alatt van, emiatt egyelőre kavicsos, ezért motorosok számára nem a legjobb választás – csakhogy nekünk sietni kellett, mert egyre közeledett a vihar. Az eső végül Gyergyószentmiklós után ért utol, de pár cseppel megúsztuk, Csíkszeredában, majd később Kézdivásárhelyen is napsütés fogadott.