Kihívás teljesítve: két robogóval Nyugat-Szaharán át Dakarig

A robogós duó, Mihály Alpár és Bertici Attila kalandjairól korábban beszámoltunk, ebben a részben pedig bemutatjuk afrikai kalandjuk bfejezését is. A két kalandor Nouadhibouból (Mauritánia) indult tovább a mauritán főváros, Nouakchott irányába, több mint 470 kilométert megtéve a Szaharán keresztül. Reggel még csípős hideg szél fújt, délre viszont már 42 fokos forróságban, homokviharban küzdötték magukat előre.

A sivatag arcai váltakoztak: gyönyörű táj és szemét, dűnék, roncsautók, tevék és sáskarajok között haladtak.

A rossz utak, a kamionok és a homokfelhők mind próbára tették őket, de végül 520 kilométer után elérték a fővárost.

Másnap irány Szenegál

Másnap már Szenegál felé vették az irányt, Diama határátkelőjén keresztül, mert a rossz hírű Rosso-i átkelőt még a helyiek sem ajánlották. A Diawling Nemzeti Parkon át vezető út ötven kilométernyi kemény terep volt, mocsaras szakaszokkal, kígyókkal és krokodilokkal tarkítva.

– emlékezett vissza Alpár.

Az afrikai határátlépéseknél ügyintézők segítették a két robogóst, amely Mauritániába belépve körülbelül 3 órányi várakozást jelentett, itt ugyanis drogkereső kutyákkal vizsgálták át az összes határátlépő csomagját. Mauritánia nem vált Alpár kedvenc országává, elmondása szerint szemetes, az életkörülmények alacsonyak, ráadásul kaotikus a forgalom szempontjából is. A sivatagi szakaszokról azt is elárulta, hogy bizony

egy idő után monotonná vált a semmi közepén haladni,

és igyekeztek nem arra gondolni, hogy ha bármi történne velük, akkor igen nagy bajban lennének. Az egyenes szakaszban az is felüdülésnek számított, ha kisebb kanyart kellett bevenniük – mesélte nevetve.

A semmi után felüdülés a zöld növényzet

A Szahara után Szenegál már teljesen más világot jelentett: zöldebb táj, mosolygós emberek, színes ruhák és lüktető élet. Itt az életszínvonal is érezhetően magasabb volt. Végül 20 napnyi utazás után megérkeztek Dakarba, a fővárosba.

„Több mint 8000 kilométer, 20 nap, két robogó. Átgurultunk Európán, át Észak-Nyugat-Afrikán, át a kegyetlen Szaharán. Volt hideg, forróság, por, vadállatok és katonai ellenőrző pontok. De bírták a gépek, és mi is” – írta Alpár a célba érés után. Elmondása szerint ez az utazás

nem csupán a fizikai távokról szólt, hanem belső utazás is volt: lemondani a kényelemről, a megszokott higiéniai komfortról, befelé fordulni és megerősödni.

Terveik szerint még néhány napot szerettek volna Dakarban tölteni, azonban Attila édesanyjának megromlott egészségi állapota azonnali hazautazásra késztette a két kalandort, akik még aznap repülőre szálltak és hazarepültek, hiszen a család az első. Alpár megnyugtatott: azóta mindenki jól van.

Felmerül a kérdés, mi lett a robogókkal? Mint megtudtuk, a járműveket hajóval szállíttatják vissza Európába, onnan pedig már egyszerűbb lesz hazahozni a nagyszerű szolgálatot tett gépeket.

Belső utazás is volt

A legmaradandóbb élményként Alpár egy szegénynegyedben töltött éjszakát említ, ahol a gyerekek önfeledt kacagása rávilágított:

valójában bárhol lehet boldog az ember.

Ugyanakkor felejthetetlen maradt számára a sivatag látványa és a marokkói bazár forgataga is.

Amire viszont nem lehetett felkészülni szerinte, az a 90 százalékos páratartalom, a sáskajárás, a homokfúvás és a fáradtság, amelyek mind próbára tették őket. A határaik feszegetését jelentette az is, hogy mindössze 12 lóerős SYM ADX-125-ös robogókkal vágtak neki a kalandnak.

Azért választották ezeket a típusokat, hogy bebizonyítsák: nemcsak nagy teljesítményű motorokkal lehet célba érni.

„Ezekkel a kis gépekkel akartuk megmutatni, hogy ha hiszel benne és nem adod fel, bármeddig eljuthatsz” – fogalmazott Alpár.

A robogók kitartottak, Alpár és Attila pedig bebizonyították, hogy bátorsággal, elszántsággal és egy jó adag humorral még a Szahara is legyőzhető. Végezetül Alpár azt is elárulta, érdemes lesz jövőre is követni kalandjaikat, mert itt bizony nem állnak meg.