Tell Vilmos, Gessler Hermann, Harras Rudolf, Fürst Walter, Reding Itell, Rudenz Ulrich, Stüszi vadász, Kouni pásztor… Ők elsősorban Friedrich Schiller 1804-ben írt, egyik verziójában Kolozsváron 1827-ben, majd Nagybányán 1833-ban, a pesti Nemzeti Színházban
1848-ban bemutatott Tell Vilmos című drámájának szereplőiként ismertek, ám most a klasszikus magyar kártya alakjaiként kerülnek ide.
Első alkalommal a pesti Chwalowsky Ödön vagy Schneider József vitte fel őket kártyalapokra 1835 tájékán – a kártyatörténettel foglalkozók többsége az utóbbi mellett teszi le a garast.
Akkoriban a cenzúra miatt nem lett volna ildomos olyanszerű történelmi személyiségeket megmintázni, mint mondjuk Mátyás király vagy II. Rákóczi Ferenc, de
vélhetően nem a véletlen számlájára írható, hogy alkotójukat a svájciak – éppen a Habsburgok (osztrákok) ellenében vívott – 14. század eleji szabadságharca ihlette.
Tegyük hozzá gyorsan, hogy lovas királyok már a 16. században is előfordultak kártyákon, Unger Mátyás győri kártyafestő pedig már 1800 körül a négy évszakot szimbolizálta az ászain. Schneider abban sem volt első, amiként azt sok helyen hangoztatják, hogy irodalmi mű szolgált kártyamintái forrásául, sem grafikájában mutatott tükörképet alkalmazásában:
– írja Jánoska Antal A magyar kártya története, ikonográfiája, készítői című dolgozatában.
Az első, a négy VI-ossal együtt eredetileg 36 lapos pakkokból mindössze egy példány került elő 1973-ban egy angliai gyűjtőnél, ám abból a sorozatból, amit a bécsi Piatnik cég kezdett gyártani 1865 körül, némileg átrajzolt figurákkal, már jóval több. Ebből kifolyólag elsősorban az Osztrák–Magyar Monarchiában terjedt el (Svájcban soha nem gyártották és nem is ismerik), és annak felbomlása után is
tovább nyomtatták Magyarországon, Ausztriában és Csehszlovákiában, két változatban.
A második világháborút követően az anyaországban a Játékkártyagyár lett a Piatnik „jogutóda”.
A magyar kártyával főként alsóst (kalabriászt), felsőst, kapárit, durákot, jópetákot, szabólegényt, kopkát, nasivasit (fáraót), makaót, snapszert (66-ost), ultit, 21-et, zsírozást, tartlit, lórumot, preferánszot, ferblit játszottak régen, némelyek ezek közül ma is divatosak. Ifjú legénykoromban a szüleim főként a ramslit nyomták Csernátonban: általában négy család társult olyasformán, hogy minden egyes téli este más-más házánál gyűltek össze, és nagy ritkán, ha valamelyik koma épp hiányzott, a kibicnek is osztottak lapot.
Huszonöt banis tétekkel ment a felvevő „megbuktatása” vagy „megsegítése”, tehát 5–6 lejnél senki sem tudott többet nyerni, illetve veszíteni egy alkalommal, de azért mindenki bosszankodott, ha nem járta a lap.
Kártyatörténet dióhéjban
A kártya 3000 ezer éves történetének kezdeteit egyesek a perzsákig, mások Indiáig, megint mások az ókori Kínáig vezetik vissza, ahol Senn-Ho császár uralkodása idején egy udvarhölgy szórakoztatására használták. A Wikipédia szócikke szerint 1370 körül, a mamlukok közvetítésével, Egyiptomon keresztül jutott el Európába, de akkor mit kezdjünk az olyan feljegyzésekkel, miszerint
a worchesteri zsinat 1240-ben már tiltotta a vele való játékot, és Szent Lajos francia király 1254-ben megbüntette a kártyázókat?!
Lehet, hogy az európai kártya teljesen külön utat járt be, és Franciaország vagy Olaszország lehetett a bölcsője, mindenesetre mindkét országban már a 14. században elterjedtnek számított.
Olyat is olvasni a szakirodalomban, hogy Angliában I. Eduard király honosította meg (1272-től 1307-ig uralkodott), Spanyolországban pedig I. Károly 1387-ben már be is tiltotta.
Mifelénk állítólag I. Mátyás uralkodása idején (1458–1490) jelent meg a király itáliai kapcsolatainak köszönhetően, előbb a főúri körökben, aztán fokozatosan egyre szélesebb rétegeket meghódítva, holott egy kassai céh már 1429-ben rendeletet adott ki, miszerint
Az Erdélyi Szótörténeti Tár 1573-tól adatolja.
Az 1560-as években a lengyel származású Hofhalter (Skrezetusky) Rafael már kártyát nyomtatott Gyulafehérváron, 1714-ben a kártyafestő megjelent a mesterségek jegyzékében, a reformkor idején legalább hatvanan űzték ezt a szakmát az országban, annak ellenére, hogy időközben (főleg a 16–18. században) között
különféle rendeletekkel, tiltásokkal igyekeztek gátat szabni terjedésének a hatóságok.
Volt, amelyik csak mértékletességre intette a játszókat, de többségük tiltotta, sőt pénzbüntetéssel sújtotta a kártyázókat.
1697-ben keserűen jegyezték fel a végvári katonákról: „Inkább heverésben, dőzsölésben, éjjeli nappalikártyázásban, mint sem a várak őrizetében voltak foglalatosok.” 1736-ban Erdélyben „innepekben, de kivált sátoros innepekben… kártyával is szabad volt játszódni, de másszor nem.”
1780-ban bevezették a szerencsejátékot tiltó rendelkezést, 1881-ben pedig a kártyaadót, de nem sok eredménnyel, hiszen
a 19. század negyvenes éveire a kártyázás Magyarországon az arisztokrácia, a polgárság, továbbá a katonák, diákok, céhlegények legjelentősebb szabadidős tevékenységévé vált.
A 19. század második felében aztán a többi társadalmi réteget is meghódította, de kaszinókban, korhelyeken is az számított a legelterjedtebb szórakozási formának.
„Sok ezer embert kergetett halálba”
Az „ördög bibliája” azonban szedte is rendesen az áldozatait, nemigen válogatva gazdagok és szegényebbek között. A korabeli lapok tele voltak káros voltának ecsetelésével, amit a sok esetben öngyilkossággal végződő eladósodásokról, elszegényedésekről, börtönbe kerülésekről szóló tragédiák, történetek taglalásával támasztottak alá.
A Székely Nemzet cikkírója már 1900-ban kénytelen megállapítani: „ha végigtekintünk Európa czivilizált országain, egyre sem akadunk, melyben a kártyajáték oly nagy szenvedéllyel és eszeveszett hévvel folyna, mint Magyarországon. Minálunk nincs társas összejövetel, kezdve a vasúti szűk kupé szakaszaitól egészen a legfényesebb elite bálokig, ahol
A fesztelen mulatságok, a régi magyaros baráti összejövetelek, disznótor, keresztelő, lakodalom stb. alkalmából – mind elvesztették azt az igazi magyar zamatot, mellyel még a legközelebbi múltban is bírtak, és pedig éppen a kártyajáték következtében.”
A Székely Lapok színikritikusa így morfondírozik 1907-ben: „Mosolygunk a lottónénikék játékszenvedélyén, de szívből szánjuk a szerencsétlenek ezreit, kik börzén, totalisateurön, kártyán, rouletten kockára teszik mindenüket – vesztenek.
A Székely Tanügy tárcaírója pedig egy évvel később ekképpen áradozik Szászországról: „Mi tette ily gazdaggá, népessé ezt a kicsinyke országot? Semmi más, mint e faj kitűnő tulajdonsága: a szorgalom és józanság. És igaz, ebbe a nagy Drezdába nincs annyi tivornya, kártyázás, időlopás, mint a kicsinyke Marosvásárhelyen.”
(Csíki Néplap, 1932)
„Van az úgy, kérem, hogy nem jár a lap!”
– mondta az egyszeri Áron bácsi, amikor elmondták neki, hogy a báró elkártyázta az egész vagyonát. A kiszántói (Bihar megye) báró Königswalter János
12 ezer holdas birtokát és vele együtt feleségét veszítette el egyetlen éjszaka alatt Bécsben.
1887-ben ennyi időre volt szüksége gróf Bethlen Márknak is, hogy elkártyázza radnóti uradalmát a nyertes gróf Haller József javára. A székelytamásfalvi Thury–Bányai-kastély egykori urának, Thury Gergelynek már nagyobb szerencséje volt annyiban, hogy miután a kastélyt, az összes helyi birtokát, sőt a feleségét is elveszítette kártyán, legalább az utóbbit még a reggel beállta előtt vissza tudta nyerni az öreg Bányai Kristóftól.
Özvegy Bárdossy Györgyné született Rhédey Janka grófnő, a híres erdélyi fejedelmi család egyik utolsó sarja férje halála (1874) után kétmillió forintot érő vagyonát kártyázta el
– tudjuk meg a Székely Nemzet 1904/16. számából. „Ezentúl aztán annak élt, most már igen szerény anyagi viszonyok közt, hogy a társaságban eszméinek propagandát csináljon. A természethez való visszatérés elvét hirdette…”
Rhédey Janka (1834–1904) a dúsgazdag erdélyi mágnás, Rhédey Lajos lánya volt, akinek családja az angol királyi házzal is atyafiságot ápolt, és aki szerelemből ment férjhez a rangjához képest jóval szerényebb helytartósági tisztviselőhöz.
A magyar kártyát hódító útján ekkor már s azóta sem lehetett megállítani, bár lendülete sokat veszítette a vörös diktatúrának a társasági, közösségi életet megfojtó jellege révén.
Töretlen népszerűségét jelzi, hogy a Homoródkeményfalván élő Gyöngyössy János mérnök, történeti grafikus
2014-ben a székely változatát is kidolgozta, melynek lapjairól Tell Vilmosék helyett a székelység jeles történelmi személyiségei köszönnek vissza ránk.
Schneider József egykori kártyafestőműhelye helyén, a mai VII. kerületi Kazinczy utca 55. szám alatt Wichmann Tamás kilencszeres világbajnok kenus nyitott kocsmát 1987-ben, ahol 1996-ban emléktáblát is avattak, és ahol azóta minden év december 29-én összegyűlnek a kártyások a mester emlékére.