Valamikor régen abban a megingathatatlan hitben hallgattuk a felnőttek történeteit, hogy mi mindig mesehallgatók maradunk. De a legrosszabb esetben is fiatalok. Akik örökösen nagyszüleink, szüleink, idős rokonaink és ismerőseink elbeszéléseit hallgatjuk. Talán az állandóság mélyen gyökerező igénye volt ez bennünk.
És valóban: mindig volt valaki körülöttünk, aki mondta a mesét. Régi időkről. Háborúról és békéről. Életről, kalandos eseményekről. A sok évtizeddel azelőtti múltba lapoztak vissza az elbeszélők. Mi pedig tátott szájjal, a képzelet táltosain vágtatva hallgattuk a mesét. Annak hittük történeteiket, hiszen a jelen és múlt közötti távolság meseszerűvé patinázta számunkra a letűnt időt. Mint ahogy a maiaknak is meseszerű már mindaz, amit a nyolcvanas évekről elsorolunk nekik.
Egykori mesélőink közül ma már csak kevesen vannak köztünk. Mi pedig, talán épp ezért, jóval tudatosabbak lettünk. Sok kérdés összegyűlt bennünk a megmaradtakhoz. A múlt darabkáit rakosgatjuk, tologatjuk magunkban, mint valami végtelen dominót, és ha valami hiányzik a sorból, máris rákérdezünk, hogy pótoljuk az ismeretet.
Tudjuk, hogy már nem sokáig kérdezhetünk. Sorban távoznak az ősz hajú mesélők. Az emlékezés egyszer majd váratlanul véget ér, mi pedig azzal maradunk, amit addig összegyűjtögettünk.
Nemrég, baráti körben egymás után mesélni kezdtük élményeinket egy városszéli útszakaszról, melyet már gyermekként, majd fiatalon valamennyien használtunk. Ki gyakran, ki pedig kevesebbszer. Mindannyiunknak eszébe jutott valami erről, a várostól az országhatárig haladó műútról. Milyenek voltak az akkori körülmények, a közlekedés, merre jártunk akkoriban és így tovább. Majd pedig, mintegy végszóra, az idősebbek után mi, harmincasok, negyvenesek, ötvenesek kezdtük el mesélni az úttal kapcsolatos történeteinket. Közben pedig rádöbbentünk, hogy már mi is messzire kell visszalapozzunk az emlékek nagykönyvében.
Mesélők lettünk.
Míg a többieket hallgattam, már láttam is magamat, amint egy hatalmas, degeszre tömött, kék utazótáskával haladok az út szélén. Stoppolós idők jártak még akkor, de a poggyász mérete elriaszthatta a hátam mögül érkező sofőröket. Több kilométer gyaloglás várt rám a határig, tudva, hogy onnan is stoppolnom kell tovább. Az utazótáska tömve volt a főiskolai felvételire induló fiatalember holmijával. Abban a tudatban, ha bejutok, akkor egy darabig nem jövök majd haza. A mai okosórás, már-már kényszeresen lépésszámláló világban furcsa lehet ez a több évtizeddel ezelőtti ráérős baktatás, amikor a megtett utunkat még nem lépésekben, hanem kilométerekben mértük. Ha mértük egyáltalán.
Mire a történeteink véget értek, megdőlt egy tévhit. Az a gyermekkori bizonyosság, hogy örökösen mesehallgatók maradunk. Lám, lassacskán odaöregedtünk az egykori mesemondókhoz.
Most mi mondjuk, mi soroljuk, milyen volt az az idő, amikor hallgattuk őket. Hallgattuk utcán, buszmegállóban, udvaron vagy konyhában, miközben tekintetünk folyton odatévedt a Kati tésztával, túrós buktával vagy krumplis bélessel megrakott tányérra, majd pedig vissza nagyanyánkra. Az ő jóságos arcára pedig az volt ráírva: vegyél, lelkem!