2024-ben a legjobb olvasmányélményem, 2026-ban pedig az eddigi legjobb moziélményem a zseniális Andy Weir agyszüleménye: az agytekervényeket is megdolgoztató sci-fi ami ráadásul vicces és izgalmas is. A legfontosabb pedig, hogy
a regényből készült filmet nemhogy nem rontották el, hanem az év eddigi legjobb moziélményét szállították a készítői.
Ryland Grace egy űrhajón ébred a mesterséges kómából. Nem tudja ki ő, nem tudja hogy került oda, nem tudja hogyan működnek a műszerek, nincsenek emlékei azokról az emberekről, akinek a holttestei ott vannak körülötte – ezzel a vérfagyasztó felütéssel indul A marsi és az Artemis sci-fik szerzője, Andy Weir eddigi legjobb regénye, A Hail Mary-küldetés, amely lebilincselően mesél el egy űr-expedíciót, amely
túlmutat az emberiség és a Föld megmentésén.
A regény és a belőle készült film az űrhajón, egyedül maradt tudós életbenmaradásért hozott erőfeszítésein, emlékei visszatérésén és egy különleges találkozáson keresztül meséli el
az asztrofág által okozott globális problémát és annak megoldására tett, lehetetlennek ígérkező küldetést.
Ez a kitalált anyag a Nap elhalványodását eredményezi, hiszen a hőmérséklet csökkenésével veszélybe kerül a földi élet, hiszen a Nap melege nélkül fagyhalálra van ítélve az emberiség.
A történet főhőse, Ryland Grace egy biológus, aki rájön hogyan lehet szaporítani a Vénusz és a Föld körül talált asztrofágokat, végül pedig akaratán kívül kulccszereplője lesz a Hail Mary-küldetésnek, amiről az űrben derül ki, hogy egyedül rajta áll, vagy bukik, mivel a legénység többi tagja életét veszti a Tau Ceti-csillaghoz vezető úton, amit valamilyen oknál fogva nem homályosít el az asztrofág.
A meglehetősen hihető „tudományossággal” megírt regényből készülő film főszerepére nem kisebb nevet választottak, mint Hollywood egyik üdvöskéjét Pedro Pascalt Ryan Goslingot, aki eljátszotta már Neil Amstrongot, az első, Holdra lépő űrhajóst, de Greta Gerwig Barbie-filmjében ő volt az aki Ken bőrébe bújt, tavaly ilyenkor pedig David Leitch akciómozijában egy macsó kaszkadőrként láthattuk a vásznon.
A könyv rajongói nem fogadták kitörő lelkesedéssel, a Phil Lord és Christopher Miller duó (A Lego-kaland, 21 Jump Street, Pókverzum-animációk) kezei alatt készülő adaptáció főszereplő-választását, ám a végeredmény végül minden előzetes aggályt eloszlatott, hiszen mint kiderült,
Gosling kitűnő választásnak bizonyult Ryland Grace szerepére,
a tudományos igényességgel megírt regényt pedig egy igazi feelgood, hollywoodi blockbusterként adaptálták a vászonra, amiben a nagy tétek és a feszültség fokozása mellett a humor is hangsúlyosan jelen van.
Mindezek együtthatója pedig az év eddigi legjobb moziélményét eredményezte, hiszen a helyenként lenyűgöző vizualitást kimaxoló, több mint két és fél órás filmben az érzelmek teljes skáláján megy keresztül a néző,
az eleve jól megírt alapanyagot pedig Gosling és Rocky „alakítása” teszik szórakoztatóvá, a tudományos halandzsázást pedig jól ellensúlyozza a találékonyság kibontása.
Mindez úgy, hogy bizonyos jelenetek emiatt nem túl életszerűek, vagy a valóságban teljesen kivitelezhetetlenek lennének (például a rögtönzött űrséták, amelyek előkészületei a könyvben jobban ki vannak bontva), ezt azonban nagyvonalúan meg lehet bocsátani a figyelmet folyamatosan fenntartó alkotásnak.
A Hail Mary-küldetés történetének nagyszerűsége abban rejlik, hogy miként tudja megérteni egymást két, teljesen eltérő érzékelésű intelligens élőlény: a földi ember és az Erid bolygó kőtestű lénye (sajnos már az első előzetesben leleplezték ezt a fordulatot, teljesen érthető marketingcélokkal). Grace először az univerzális nyelvnek is tekintett matematikát veti be, végül pedig teljesen lemodellezi az általa Rockynak elnevezett idegen lény nyelvét, egy számítógép segítségével pedig valós időben képesek lesznek kommunikálni egymással, hogy ennek köszönhetően
közösen találjanak megoldást a Föld és az Erid bolygók és a rajtuk található élet megmentésére.
A korábbi nagy sci-fi klasszikusok előtt is tisztelgő film (Harmadik típusú találkozások, Érkezés, Interstellar) pedig tényleg az a néznivaló, amit nagyvásznon érdemes látni a lenyűgöző vizualitása miatt (a „halászat” az Adrian-bolygón libabőrös élmény), a gondosan összekomponált soundtrack pedig fokozza az élményt, így nem is csoda, hogy az alkotást úgy a kritikusok mint a nézők felértékelték – 95 százalékos pozitív kritikai arány és 96 százalékos nézői elégedettség a Rottentomatoes oldalon – cikkünk publikálásakor pedig az Internet Movie Database (IMDb) top 250 filmje között a 80. helyen áll, ami kalapemelős teljesítmény a mostani, eléggé silány blockbuster-színvonalat elnézve.
Az erős túlzással vicces Interstellar-nak is nevezhető, a Hail Mary-küldetés egy meglehetősen könyvhű adaptáció lett, így nem kellett csalódniuk a rajongóknak, a történetet nem ismerők pedig egy jól megírt látványfilmet kaptak
-
szerethető karakterekkel,
-
a világ megmentésének terhével és az ilyenkor szokásos moralizással
-
valamint előre nem látott fordulatokkal.
Egyedül a játékidőre lehet egy kevés panasz, hiszen érződik a két és fél óra, amit lehetett volna feszesebbre venni, de ezzel bizonyos drámai fordulatok csorbultak volna miatta, a készítők pedig jól döntöttek, hogy nem fogták rövidebbre az alkotást.
A Hail Mary-filmprojekt jól sült el, a fogadtatását látva pedig talán az sem túlzás, hogy
egy újabb modern klasszikus született.
A hangoskönyvként is rendkívül népszerű Hail Mary-küldetés után Andy Weir: Artemis című regénye is filmfeldolgozást kap, ami pedig még izgalmasabb, hogy a mozipremier farvizén az író bejelentette azt is, hogy új regényen dolgozik. A marsi és A Hail Mary-küldetés felejthetetlen könyves és filmes élményei után tűkön ülve várjuk, hogy milyen új világba fog a zseniális történetmesélésével elkalauzolni bennünket.