Tizenhárom évesen már nem gyerek volt. Az iskola véget ért, jött a munka. Kapálás, takarás, a mező, a tehenek. „Mentünk a fonóba – mondja Márika néni –, ott szórakoztunk. Fontunk, beszélgettünk, nevettünk. Akkoriban így volt ez.”
A házban mindig történt valami. A végrehajtók is jöttek, vitték volna a templomba járó gúnyát is, csúfságból. De az élet ment tovább. Kenyerük mindig volt, mert sosem hagyták, hogy szükség legyen. Brassóból hozták a lisztet, ők sütöttek, s még másnak is adtak.
– mondja, és a szavakban ott a bölcsesség, ami csak annak jut, aki végigélte.
A fonóban ismerkedtek meg. Pontosabban: a fonóban indult, de az igazi pillanat az ablaknál történt. „Egyszer csak valaki megveri az ajtót. Nézünk oda – tengerész katona áll az ablakban” – nevet Márika néni. Két év szolgálat után jött haza szabadságra. Az anyja futott elé, sírt, ölelte. Márika meg csak állt, s akkor még nem tudta, hogy ez lesz az ő élete története.
„Az volt az első találkozásunk” – mondja mosolyogva. Aztán ment vissza katonának, s ők levelezni kezdtek. „Nem leveleztünk végig, de elég volt az a pár levél. Mikor hazajött, kezdett járni hozzánk. Csak lopva, mert nem akartak engedni. Kapuban, itt-ott beszélgettünk. Táncok, mulatságok… akkoriban mindenütt élet volt.”
A lánykérés régen nem úgy zajlott, mint ma. Nem volt gyertyafény, fotó, se térdre ereszkedés. Volt helyette mátkaság.
– mondja határozottan.
A gyűrűvel együtt vitték a pitért is, mátkasági pitérnek hívták. Ott, a család előtt történt minden. Aztán jött a tervezgetés: mikor lesz a lakodalom, hol tartják, mennyi ember fér el. „Akkoriban nem volt mindenki hivatalos a lakodalomra. Most? Most megyen mindenki.”
Az esküvő otthon volt, anyósáéknál. Nem hívtak száz embert, csak a családot, a rokonságot. „Kirakták az ágyakat, mindent a házból, hogy elférjünk. A rokonok jöttek, énekeltek, táncoltak. Nem volt nagy, de szívből volt.”
A zenét húzta valaki, a bor házilag készült, s a nevetés sem fogyott ki hajnalig.
„Én huszonkettő voltam, ő huszonnégy. 1955-ben már rajtunk volt a gyűrű. Ennek már hetven éve. Hát nem semmi, ugye?” – mondja, s a szeme csillog.
Márika néni ma is őrzi a régi gyűrűt. Ott van a családnál, Katikáéknál, „nehogy elvesszen”. Időnként előveszik, megnézik, beszélnek róla, emlékeznek.
– mondja. „A legfontosabb, hogy egyetértés legyen. Mert ha nincs egyetértés, akkor semmi sincs.” Egyszerű mondat, de mögötte hetven év közös élet. Kenyérsütés, gyereknevelés, tánc, fonó, levél, tengerész katona. És egy asszony, aki tudja, mit jelent igazán szeretni és kitartani.