Egyéb kategória

„A vízben olyan, mintha repülnék” – Veress Erna Down-szindrómás úszóval beszélgettünk

Ernáé egy olyan életút, amelyben a sport nem cél, hanem eszköz lett: a kapcsolódásra, az önkifejezésre, az elfogadásra – és talán arra, hogy időnként levegőt venni is könnyebb legyen. A fiatal nő Down-szindrómával él, mégis olyan elszántsággal fordult az úszás felé, amit kevesen tudnak utána csinálni.

A vízben olyan, mintha repülnék”

– mondja, és látva őt edzés közben kijelenthető, ennél pontosabban aligha lehetne leírni, mit is jelent számára az úszás. Ez a közeg ad neki szabadságot, felszabadulást, méltóságot – valamit, amit a szárazföldön sokszor eltagadnak a mássággal élő emberektől.

Sosem késő elindulni

Erna csak 23 évesen tanult meg úszni Stefán Andrástól a székelyudvarhelyi városi strandon. Akkor, amikor sokan már maguk mögött hagyják a sportolói pályát. Ő azonban nem törődött ezzel: három évvel később már versenyeken indult, és azóta

23 arany-, 10 ezüst- és 3 bronzérmet gyűjtött be a Speciális Olimpia hazai és nemzetközi eseményein.

Részt vett a 2019-es Abu-Dhabi Speciális Olimpián, ahol többször is dobogóra állhatott – arany, ezüst és bronzérmet is szerzett –, ugyanakkor több nemzetközi versenyen is megfordult: Párizs, Koszovó, Albufeira, Padova, Ferrara Monaco – hogy csak néhányat említsünk.

„Ha nem volna az úszás, nem volna értelme, hogy felkeljek”

Erna története azonban elsősorban nem ezekről az érmekről szól. Hanem arról, hogy a sport menedék, rend és visszajelzés egyszerre. „Azt hiszem, ha nem volna az úszás, akkor nem volna értelme, hogy felkeljek. De most már képes vagyok reggel hatkor is kelni, hogy időben ott legyek az edzésen” – meséli arra a kérdésemre, hogy mit adott neki ez a sportág, hozzátéve, hogy nagyon hálás az edzőinek és a szüleinek, mert nekik köszönheti azt, ahol most tart.

Az edző a sportoló mögött

Erna elszántságát és napi munkáját Buti László kisebb megszakításokkal hat éve kíséri figyelemmel edzőként. Mint meséli, ez az út nem mentes a nehézségektől, de nem is járhatatlan.

Mindig meg akarja csinálni. Akkor is, ha nem sikerül elsőre, próbálja újra és újra. Ez ritka.”

Az edző a technikai munkában is világos szempontok szerint építkezik: „Erna nagyon sokat fejlődött technikailag is. A pillangót ma már szépen ússza, tudja tartani az irányt, a ritmust. Tudom, mikor kell jobban figyelnem rá, mikor fáradt, mikor szorul motivációra. És ami fontos: tudunk egymásra hangolódni” – meséli kérdésemre az edző.

Azt is megtudom tőle, a tanulás folyamata Ernánál más logikát követ, de a fejlődés ugyanolyan erőteljes: „Ha valamit megért, onnantól megcsinálja. Nem felejti el, attól kezdve az megy” – mutat rá László, aki megtanulta, hogyan kommunikáljon Ernával úgy, hogy minél könnyebben megértse. Ami viszont valóban kihívás, az a korábban rögzült rossz mozgásminták újraírása:

Ha valamit rosszul tanult meg korábban, nagyon nehéz kijavítani. De ha tisztán, jól tanulja meg, akkor az beépül.”

László nem misztifikálja az edző-sportoló kapcsolatot, nem ró rá többet, mint amit ő maga vállal: „Én nem vagyok több, csak edző. Ő a sportoló. Csak figyelni kell rá.”

Látva kettőjük szimbiózisát, mégis elmondható, az edző figyelme, alkalmazkodása, és az, ahogy Erna személyes ritmusát tiszteletben tartja, mély emberséget takar – egy olyan megközelítést, amely minden sportoló esetében működik, de a sajátos nevelési igényűeknél különösen sokat jelenthet.

Az ember a szakmaiság mögött

Az edző munkája túlmutat az órákon és a medenceparton: a technikai szakmaiság mögött ott van a mindennapokat átható lelki teher és felelősség is.

„Ott lenni ezekben a közegekben, versenyeken és látni ezeket az embereket nem könnyű lelki szempontból, mert

akárhogy vesszük, van egyfajta sajnálat az emberben, és nagyon nehéz sokszor ezt félre tenni”

– vallja be őszintén. Majd hozzáteszi azt is, hogy éppen ez az érzékenység ad mélységet is a munkájának. Buti azt is kiemelte, véleménye szerint sokkal nagyobb figyelmet és tiszteletet érdemelnének ezek a sportolók – legalábbis az ő szemében mindenképp.

A sport, mint életforma, kapaszkodó és lehetőség

Erna számára az úszás ma már életforma. Látva az edzését úgy tűnt, a víz nyelve, a mozgás ismétlődése, az edzések ritmusa kapaszkodót jelent.

Minden egyes edzéssel újra és újra bebizonyítja magának – és másoknak is –, hogy nem a diagnózis határozza meg az embert, hanem az, ahogyan él.

Ahogyan viszonyul a világhoz. Ahogyan megpróbál minden nap egy kicsit jobban csinálni valamit.

A mindennapokban ez nem a látványos küzdelem terepe, hanem a halk elszántságé, edzői és sportolói részről egyaránt. Egyensúlykeresés egy olyan világban, amely gyakran nem tud mit kezdeni a mássággal.

Annyit szeretnék üzenni azoknak, akik még nem tudnak úszni – például a downosoknak –, hogy ők is tanuljanak meg. Próbálják meg. Mert akkor nekik is kinyílik egy ajtó, másfelé is”

– hangzik el Erna szájából beszélgetésünk alkalmával, mintegy alátámasztva mindezt. Őket szemlélve úgy éreztem, a sport ilyen esetben valóban rendet, értelmet és örömöt hoz. És talán egy kis repülést is – odabent és a vízben egyaránt.