A vízhálózatban keletkezett veszteséget vagy a szolgáltató vagy a fogyasztó állja, a döntő érv abban, hogy ki fizet az, hogy hol keletkezik a veszteség: ha a ház vagy tömbház vízórája előtt folyik el a víz, azt a szolgáltató állja, ha az óra után, akkor a lakók.
A tömbházaknak saját vízórájuk van, amelyek rendkívül precíz mérést tesznek lehetővé, ezen kívül az otthoni vízórák a költségelosztók. Bár a funkció mindkét esetben ugyanaz, a mérés pontossága eltérő, ezt A-tól D-ig terjedő besorolással jelzik – az A kategória a legkevésbé precíz, a D pedig a legpontosabb.
A tömbházlakásokban a legtöbb költségelosztó óra A vagy B besorolású: az A óránkénti 60 literes vízhozamnál indul el, a B már 30 liternél, a C 15 literes fogyasztást is érzékel. A szolgáltató magyarázata szerint, ha egy 20 lakrészes tömbházban két lakrészben enyhén csepegnek a csapok, a napi kétszer 8 literes veszteséget csak a tömbház előtt elhelyezett főóra mutatja, holott az havonta 11,5 köbméteres veszteséget jelent. Ez a lakókat egyformán terheli majd, tehát elosztják közöttük. A szolgáltató a saját főórája által mért mennyiséget számlázza, ebből levonják a lakók vízórájáról leolvasott érték összegét, a különbséget pedig elosztják lakrészekre lebontva.
Ha a saját vízóráikat nem cserélik időszakosan a lakók, a lerakódás miatt kevésbé pontosan mérnek, így nagyobb a közösbe kerülő veszteség.
A szolgáltató saját óráit legtöbb hét évenként ellenőrzi a metrológiai szolgálat.