Sorozatunk előző részében a prostitúció marosvásárhelyi világba engedtünk betekintést, most a szomszédos Udvarhely vármegyébe ugrunk át, amely ugyancsak nem volt mentes a bordélyházaktól, magánbárcás telepektől. Olyannyira nem, hogy törvényhatóságának bizottsága 1892. október 7-én kénytelen volt szabályrendeletet hozni az ezekkel kapcsolatos kihágásokról. Ebben szerepelt az is, hogy
kéjnőt csak igazolási jegy és a hatóság által kiállított türelmi bárca mellett szabad befogadni, a cselédkönyvekkel valós spekulálást szigorúan tiltották.
Kiskorúak alkalmazását a szülők vagy a gyám beleegyezésétől tették függővé 250 forintos büntetés, illetve 12 órától 5 napig terjedő elzárás terhe mellett.
„A bordélyházak utczára nyíló ablakai este világítás idején mindig lefüggönyözve tartandók, az utczára nyíló ajtókat pedig zárva tartani nem szabad.
– áll az Ugron János alispán által aláírt rendeletben. Azt a bordélytulajdonost, „ki valamely kéjnőt személyes szabadságának élvezésében jogtalanul korlátoz”, akár öt napra is elzárhatták.
Székelyudvarhely rendezett tanácsú város 1893. március 15-én hozott szabályrendelete értelmében templom és iskola közelében, illetve abban az utcában nem működhetett bordélyház, ott 17 évnél fiatalabb lányokat nem szabadott tartani. Azt is szigorúan tiltotta, hogy valakit csábítással vegyenek rá az ilyesféle „munkára”,
akaratuk ellenére nem költöztethették át őket egyik kéjtanyáról a másikra.
Ocsmány kép cégérül
Bordélyházak azonban már jóval korábban léteztek, amint azt a Baloldal 1876. máj. 11-i száma is tanúsítja. Ebben a Vár utca lakosai emelnek nyilvánosan panaszt a városi kapitányság ellen, amiért az többszöri felszólításuk ellenére sem záratta be az ottani kéjtanyát.
E körülmény maholnap azt fogja eredményezni, hogy minden becsületes ember kerülni fogja ezt az egész utczát, csak a városi főkapitány nem.” Ezek szerint a rendőrök itt sem álltak mindig a helyzet magaslatán…
Egy másik botrányos sztoriról a Székely-Udvarhely című lap 1913. febr. 20-i száma tudósít: „Vasárnap este a polgári önképző- és segélyzőegylet a Budapest szálló színháztermében műkedvelői előadást s azután táncvigalmat tartott. A bejárathoz kitűzték a nemzeti zászlót. A mulatság vége felé aztán valami éretlen suhancok a zászló rúdját középen letörték, és énekszó mellett a bordélyház felé elvitték.” Ez ügyben is történt feljelentés, ám a rendőrségi nyomozás kimeneteléről nincs hír…
A hétkéményes
Az udvarhelyi bordélyházak hollétéről elsősorban a város két lábon járó lexikonától, Balázs Árpád helytörténésztől érdeklődtünk. Ő a Nagyküküllő partján, a Keskeny (Fecske) utcában tud egyről, mármint múltbéli létezéséről – az eredetileg hétkéményes épület ma a város tulajdonát képezi, hét családnak ad otthont szociális hajlék gyanánt. Fotós munkatársunk ottjártakor a lakók érezhető büszkeséggel elevenítették fel az ingatlan múltját, mutatták, hol fogadták ügyfeleiket a hölgyek, hol van a kapusszoba (a rózsaszín épületrész) és így tovább.
A Fecske utcai nyilvánosházról később a városi kórházhoz 1942-ben orvostanhallgatóként kerülő dr. Bakk Elekné dr. Takács Sára is mesélt Bán Péter írónak: „Nagy meglepetésemre azt a feladatot is rám bízták, hogy végezzem el a város hivatalosan engedélyezett, bárcás hölgyeinek ellenőrzését. A hétkéményes ház a mai Keskeny utcában állott, ott volt a hivataluk, a megengedett hely, ahol ők éltek. Először elvégeztem a vizsgálatot a tanultak szerint, de
(Romániai Magyar Szó, 2002. jan. 19.)
„Egy csepp kellene belőle”
Balázs Árpád felhívta figyelmünket Gálffy Kálmán székelykeresztúri főszolgabíró lányára, a marosvásárhelyi Postaréten 1854-ben kivégzett Gálffy Mihály unokájára, Annára is, aki Kossuth utcában tartott fenn gyakorlatilag egyszemélyes kuplerájt, azaz maga fogadta és szédítette a belebolonduló férfiakat.
Szabó Dezső: Életeim
Utóbbiak közül Sebessy János alispán nevét csak azért emeljük ki, mert ő – legalábbis a városban 1909 és 1913 között tanárkodó Szabó Dezső szerint – meg is szöktette: Budapesten keltek egybe, ám frigyük kárászéletűnek bizonyult (Szabó egyébként a Kossuth utcában, a Flórián-féle sarokház két emeleti szobájában, Gálffy Anna erkélyével szemben lakott). De említhetnénk Tamási Áront is, hiszen benne ugyancsak mély nyomokat hagyott a „szép és kívánatos” díva. 1923 februárjában így ábrándozott róla barátjának, dr. Molnár István orvosnak címzett levelében:
Jeles írónkat azonban nemcsak a vele töltött pásztorórák emléke nyomasztotta, hanem az a levél is, amit szeretője búcsúzásképpen „csempészett” a kezébe, és amelyben sejtelmesen csak ennyi állt: „nagy a baj.” Talán sosem derül ki, mire célzott ezzel…
Két színésznő egy néven?!
Aki Gálffy Anna után kutakodik a régi sajtóban, könnyen elbizonytalanodhat, hiszen hasonló nevű (Gállfy Anna) színésznő már 1911-ben feltűnik a pesti Vígszínházban, 1919-ben egy kolozsvári kabaréban, Gállfy Annus pedig 1924-ben marosvásárhelyi és dési társulatnál játszik nagy sikerrel. Azon év decemberében súlyos autóbalesetet szenved Kolozsvár felé tartva, Nagyiklód közelében, amelyben ő maga lábát töri, az éppen esküvőjére igyekvő Kürthy Böske, az ismert primadonna, valamint Bencze Böske színésznő, Bencze József tusnádfürdői szállótulajdonos lánya pedig életüket vesztik, amikor autóbuszuk „mintegy 6 méter magasságból a Szamos jegére zuhant.”
A különféle adatok egybevetése folytán nehezen tartom elképzelhetőnek, hogy utóbbi a mi Annánk lenne (aki ugye Szabó Dezső szerint „húsz év körül járt” az 1910-es évek elején), bár nem zárható ki teljesen. Inkább hajlok arra, hogy az Enyedi Sándor színháztörténeti munkájában (Rivalda nélkül. A határon túli magyar színjátszás kislexikona, Budapest, 1999) szereplő Gálffy Annusra tippeljek, aki viszont a ma Torda város részét képező Aranyospolyánban született 1903-ban, és Budapesten hunyt el 1974 novemberében. 1918-ban a Kolozsvári Nemzeti Színház „gyakorlatosaként” kezdte, 1920-tól Nagyváradon volt színésznő, később az erdélyi vándortársulatokban szubrettszerepeket alakított. A balesetét követően nem sokkal „már Erdély legnevesebb színésznői közé küzdötte fel magát” (Brassói Lapok), és 1927 októberében ugyan ismét összezúzta a karját egy újabb autószerencsétlenségben, „hódító szépségéről hasábokat írt később Szász Zoltán, a női szépség filozófusa.” (Keleti Újság)
Cipőkrémmel leplezett őszülés
Székelyudvarhelyre visszatérve, a Kossuth Lajos utca 7. (ma 8.) szám alatti házat Gálffy Kálmán építtette a lányának, aki évtizedekig lakott benne. A kommunizmus beköszöntével államosították, más családoknak utalták ki, az akkorra már megkopott, elszegényedett,
őszülő hajtincseit cipőkrémmel leplező Anna előbb a lakás egy kisebb helyiségébe kényszerült, majd erőszakkal a gyergyószentmiklósi öregotthonba költöztették.
Bútorait, könyveit széthordták, saját verseinek nyoma veszett.
Kedvenc kutyája mindig vele volt, ha sétára vitte aranyláncot kötött a nyakára, így jártak kettesben. Nem túlzás, több szemtanú is megerősítette, hogy a lánc aranyból volt. Adott magára, de úgy látszik a kutyára is. A szoba tartozéka volt egy velencei tükör, amelybe gyakran pillantott bele…
Gyakran járt ki nézelődni a vasrácsos balkonra, de alsó ruhaneműt nem hordott soha, nem csoda, ha a katonatiszteknek kifordult a nyakuk korzózás közben, amikor megpillantották Annuskát a magasban. Hosszasan elidőzött a teraszon, szeretett nézelődni, volt eset, hogy ha valamelyik férfi megtetszett, rászólt, és felinvitálta magához. Öregkorában, amikor nem engedték a lábai, napokat ült a teraszon, és figyelte a járókelőket…
Balázs Árpád: Hétkéményes
Az új függönyök után ítélve az épületet ma is lakják.
A kissé távolabb eső műhelyben az immáron 63 éve urak haját igazító fodrászmester még jól emlékezik Gálffy Annára, gyerekkorában gyakran látta őt a kutyájával sétálni…
A Vár utcai bordélyházról nem sikerült továbbá adatokat találnunk, így készséggel megköszönjük, ha valaki a segítségünkre tud lenni. De addig is – a következő részben – a hajdani Csíkszéket vesszük górcső alá.