A csíksomlyói születésű, nemzetközi hírű képzőművész, Márkos András születésének 75. évfordulójára emlékezik a Csíki Székely Múzeum legújabb, nagyszabású időszaki kiállítása, amely egyszerre idézi fel a művész életútját, alkotói pályáját és szemléletének örökségét. Bár Márkos nevét a világ nagy múzeumai és gyűjteményei őrzik, hazai közönsége eddig csak töredékesen találkozhatott munkásságával. A Csíki Székely Múzeumban nyílt tárlat ezt a hiányt igyekszik pótolni, olyan pillanatot teremtve, amikor a művész – jelképes értelemben és alkotásai révén – hazatér Csíkba. A pénteki kiállításmegnyitón Karda-Markaly Aranka, a múzeum igazgatója köszöntötte az egybegyűlteket, Sógor Enikő, Csíkszereda alpolgármestere emlékezett vissza Márkos András életútjára, a tárlatot pedig Székedi Ferenc műkritikus nyitotta meg.
Márkos András 1950-ben született Csíksomlyón, gyermekkora, tanulmányai és első művészeti élményei mind e vidék szellemi közegében gyökereznek. A mai Márton Áron Főgimnázium elődjében érettségizett, majd 1969 és 1973 között a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Egyetem hallgatója volt. Diplomája megszerzése után a Hargita megyei múzeumban és más intézményekben dolgozott, restaurált, tervezett, alkotott – az a sokoldalúság, amely későbbi pályáját is meghatározta, már ekkor körvonalazódott.
1978-tól díszlettervezőként a Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház alkalmazta, miközben festészettel és grafikával párhuzamosan foglalkozott. Korai munkái ‒ figurális, erőteljes kompozíciói ‒ már akkor a nézői tekintet provokálását, a világ megértésének kutatását szolgálták. Ezek a képek most a kiállítás első termeiben láthatók, a művész pályakezdésének hiteles dokumentumaiként.
A fordulópont 1980-ban érkezett el: Márkos elnyerte a Bécsi Képzőművészeti Akadémia ösztöndíját. Ez a lehetőség megnyitotta előtte a nyugati művészeti élet kapuit, és bár az ösztöndíjas időszakot nem töltötte ki, döntése meghatározta sorsát ‒ Nyugat-Németországba emigrált, ahol új stílust, új nyelvet, új közösséget és végső soron nemzetközi hírnevet talált.
Bécs, majd Németország műtermei új világot tártak elé. A figurativitástól elszakadva az absztrakt expresszionizmus lett saját művészi anyanyelve: a színek, formák, gesztusok, anyagok, rétegek önálló jelentéshordozói. Festészete olyan energia- és érzelemkitöréseket fogalmazott meg, amelyek mögött nem tárgy, nem történet, hanem belső látomás rejtőzött.
Márkos számára a mű nem csupán képi végtermék volt, hanem folyamat, küzdelem az alkotással, önfeltárás és önátadás a néző felé. Ezért műhelyében a festék nemcsak ecsetre, hanem mozdulatra, ritmusra, olykor testre tapadt.
A kritika rendre kiemelte: képei nem egyszerűen nézhetőek – átélhetők.
Amerikai és nyugat-európai kiállításai, később egy művészcsoport alapítása és közösségi akciói világszerte ismertté tették nevét. Több műve került nemzetközi közgyűjteményekbe, munkássága pedig olyan gyűjtők figyelmét is felkeltette, akik a kor meghatározó alkotói közé sorolták.
Közösségben gondolkodó művész
Márkos számára a művészet nem csupán önkifejezés, hanem párbeszéd volt. A performanszok, installációk, közös festési akciók mind azt üzenték: az alkotás élményét nem elzárni, hanem megosztani kell. E szemlélet emblematikus példája volt a híres Kakukktojás-installáció, amellyel a művész a multinacionális cégek művészeti szponzorálási szerepét és az értékrendek felborulását kritizálta. A gipsztöltetű tojások sora, mely a kiállítási tér bejáratát eltorlaszolta, nem csupán meghökkentett – gondolkodásra kényszerített.
Ez a fajta társadalmi érzékenység, az alkotás közösségi ideája a mostani kiállítás kurátori koncepciójában is visszaköszön: a falakra felírt gondolatok, a képleírások hiánya, a performanszok videóinak jelenléte nem pusztán esztétikai döntések, hanem a művész szellemiségének továbbélései.
A művész 2020-ban, 70 éves korában hunyt el Brassóban, életének utolsó éveit újra Székelyföldön, Gyergyószárhegyen töltve. Mintha tudta volna, hogy a kör bezárul: ahonnan indult, oda tért vissza. Ma már nem személyesen, hanem művei által van jelen, s mégis, egész lényével.
A Csíki Székely Múzeum mostani kiállítása ezt a hazatérést teszi teljessé. Nemcsak a művek érkeztek haza, hanem az a kérdés és igény is, amelyet Márkos művészete mindig feltett: kik vagyunk, honnan jövünk, és milyen nyelven lehet erről beszélni a világban? Márkos erre adott válasza: a művészet mindenhol érthető dialógus – ha van bátorságunk kimondani.
A kiállítás egyszerre visszatekintés és iránymutatás. Bemutatja az iskolás évektől a nemzetközi pályáig ívelő utat, a figuratív és absztrakt korszakokat, a grafikát, festészetet, díszlettervezést, performanszokat és installációkat. Térben és időben is haladva kíséri végig a látogatót a művész gondolkodásának fejlődésén, miközben nem magyaráz, hanem érzékennyé tesz.
A kiállításhoz Székedi Ferenc műkritikus átfogó katalógusa is megjelenik, amely a kutatás és értelmezés újabb mérföldköve lesz. A kurátori koncepció, Túrós Eszter munkája pedig arról tanúskodik, hogy nem csupán műtárgyakból, hanem szellemi térből épült ki ez a tárlat.
Az emlékkiállítás létrehozását a Márkos család kezdeményezte, számos jelentős alkotást adva kölcsön és adományozva a múzeumnak. A tárlat azonban ennél többről szól: a visszaigazolásról, hogy a művészet értéke nem távolságon, nem határokon, nem időn múlik. Márkos András munkái ‒ akárhol is születtek ‒ mindig ide szóltak vissza.
Ez a kiállítás nem csupán tisztelgés egy életmű előtt. Találkozás művész és közösség között, időn és távlatokon átívelő párbeszéd arról, mit jelent hazatalálni, akár egy élet végén, akár egy műalkotás szemlélésének pillanatában. Márkos András művei ma újra Csíkban vannak. Velünk maradnak. Feladatunk, hogy értsük, értékeljük, és továbbvigyük azt, amit ránk hagyott.
A kiállítás 2026. január 18-ig látogatható.