Két nyomozó irányítása alatt kommandósok törnek rá egy angliai családra hajnalok hajnalán. A legrosszabb rémálomnak is beillő jelenetsorok végén a család legfiatalabb tagját, a 13 éves Jamie-t gyilkosság elkövetésének gyanújával ültetik a hatósági furgonba a nyomozók, miközben
a szülők és a fiú nővére sokkos állapotban, tehetetlenül nézik végig, ahogy elveszik tőlük a szeretett családtagot.
Az elemi erővel ható, sokkoló jelenetsor pedig vágatlanul pörög tovább: a fiút a helyi rendőrőrsre szállítják, ahol megkezdődik a kálváriának beillő procedúra amely során felveszik az adatait, és előkészítik a kihallgatását. Merthogy – mint az epizód során kiderül – Jamie minden kétséget kizáróan megölte az egyik iskolatársát…
Nem csoda tehát, hogy egy ilyen erős kezdés és az ugyanennyire sokkoló négy epizód miatt napok óta az Adolescence (Kamaszok) sorozaton pörög a fél internet, hiszen a filmes mesterkurzusnak is beillő minisorozat tényleg egy letaglózó néznivaló az elejétől a végéig.
Stephen Graham és Jack Thorne sorozata úgy lett világszenzáció, hogy előzőleg nem különösebben promózta a Netflix – ahogy ezt tenni szokta a presztízssorozataival – ám a négy epizódban elmesélt brutális történet rendkívül sokaknál betalált:
-
a bemutatását követő négy napban 24 millió megtekintést produkált,
-
míg tíz nappal a premierje után már 66,3 millióan gondolták úgy, hogy érdemes esélyt adniuk a produkciónak, így ez lett minden idők legerősebben nyitó minisorozata a Netflixen.
Ez a népszerűség nem meglepő annak tükrében, hogy milyen megrázó történetet dolgoz fel a sorozat: az Andrew Tate-féle nőgyűlölet és a toxikus manoszféra hatásait, ami már a fiatal korosztályt is mérgezik, a szülők pedig
még csak nem is sejtik, hogy milyen sötét dolgok befolyásolják gyereküket a világhálón keresztül.
Jamie-ről a rendőrségi eljárás, az iskolájában zajló, miérteket kereső hatósági kérdezősködés, a klinikai szakpszichológussal zajló feszült találkozó, és a családja megpróbáltatásai révén derül ki, hogy milyen szörnyűséget tett. Az elsőre teljesen ártatlannak tűnő fiúról fokozatosan derül ki, hogy szörnyű gyilkosságot követett el, ezt pedig sokáig nem hajlandó tudomásul venni, sőt,
a minden kétséget kizáró bizonyíték ellenére is az ártatlanságát szajkózza.
Bár nem igaz történetet dolgoz fel a sorozat, a készítők elmondták, hogy létező jelenség szolgál a történet alapjául, hiszen nem is gondolnánk, hogy milyen szörnyűségeknek vannak kitéve a kiskorúak, akik
a kütyüik révén néhány kattintásra vannak az internet legsötétebb bugyraitól.
Bár a sorozat mindegyik epizódja erős és letaglózó, a legnagyobb gyomrosokat a harmadik epizód viszi be (ezt forgatták le legelőször, és ez volt a főszereplőt alakító Owen Cooper első színészi alakítása), ahol Jamie-t már egy javítóintézetben látjuk, akit a kirendelt klinikai szakpszichológus keres fel, hogy elkészíthesse azt a független szakértői jelentést, ami elengedhetetlen a tárgyaláshoz.
Mint kiderül, ez már nem az első közös beszélgetésük, hiszen a nő mályvacukros forrócsokit és szendvicset visz a gyereknek, aki
másodpercek alatt képes a teljes nyugodtságból totális idegállapotba kerülni a neki feltett kérdések és a beszélgetés irányváltásának következtében.
Az egyik pillanatban még teljes egészében nyugodt és közreműködő kiskorú a másodperc töredéke alatt seperi le hirtelen jött dühében a folyadékkal teli poharat az asztalról, majd ugyanezzel az indulattal rúgja hátra a székét, és próbálja számon kérni az őt megértően kérdezgető szakembert, akinél nem sok tartja, hogy elszakadjon a cérna, és
minden erejére szüksége van, hogy ne törjön meg a fiú agresszív megnyilvánulásának következtében.
Mindezt pedig vágatlanul, egy hosszú jelenetben láthatjuk, amit hosszas előkészületek és próbák előztek meg, hiszen mindennek találnia kellett ahhoz, hogy egy hosszú snittben fel tudják venni az adott epizódot, amin tényleg egy profi stáb dolgozott, akik ezt ebben a formában meg tudták valósítani. Ehhez arra is szükség volt, hogy az első forgatásán részt vevő Owen Cooper betéve tudja a nem éppen rövid szövegét,
a színészek és a stábtagok pedig előre begyakorolták, hogy pontosan mikor és mit kell csinálniuk, hogy a jelenet folyamatos legyen, és ne kelljen leállítani a kamerát.
Ezt a technikai bravúrt, valamint a sorozatban nyújtott alakításokat biztosan sokáig emlegetni fogjuk, ahogy a megrázó történetet is, amiben végignézhetjük, hogy
milyen hatása van egy szörnyű gyilkosságnak a kiskorú elkövetőre, annak családjára, a semmit nem értő iskolatársakra, vagy éppen az apaként is helytállni akaró, de a fiától eltávolodott nyomozóra.
A Jamie családjáról szóló utolsó epizód időnként felvillantja a reményt, hogy egy bizonyos idő távlatából már nem hagy nyomot a gyilkosság a mindennapokban, ám ezt az illúziót is hamar lerombolják a készítők, akik megmutatják, hogy bizony nem egyszerű feldolgozni a feldolgozhatatlant, az epizód legvégén pedig szívszorító látni a teljesen megtört apát (Stephen Graham elképesztő alakításában), akinek
azzal kell szembesülnie, hogy valami teljesen elromlott, és neki erre semmiféle hatása nincsen.
A Kamaszokban látottak sokáig velünk maradnak, a téma és az egyedi kivitelezés miatt pedig sokan már az év sorozataként emlegetik, ami csöppet sem tűnik túlzásnak, hiszen ennyire erős drámát rég láthattunk a kisképernyőn.
És ha a sorozatnak köszönhetően sok szülő úgy dönt, hogy leül, és elbeszélget a gyerekével, megpróbálja megérteni, hogy mi megy végbe benne, akkor máris azt mondhatjuk, hogy ez a néznivaló már tett is valamit azért, hogy kicsit jobb hely legyen a világ, és
az Andrew Tate-féle nőgyűlölet és az erőszak valamelyest visszaszoruljon.
Merthogy nem kellene a legkiszolgáltatottabb korosztály áldozata legyen ennek a toxikus jelenségnek.