– Sokan töltenek szívesen időt a természetben, de csak kevesen vannak, akik ennyire otthonosan mozognak benne. Hogyan alakult ki ez a szoros kapcsolat?
– Gyermekkoromban sokat jártunk a szüleimmel kirándulni, minden hétvégén kimozdultunk. Az iskolával rengeteget túráztunk. A biológiatanárom, Rabocskai Laci bácsi is sokat tanított. Emlékszem, elvitt egy kiállításra, ahol egzotikus állatokat – hüllőket, pókokat – láttunk, ez például meghatározó élmény volt. Aztán
Most már úgy érzem, megtaláltam a helyem, ez az enyém, és nem akarok többé kiszakadni belőle.
– Hogyan kapcsolódott ehhez hozzá a fotózás?
– Édesapámnak és keresztapámnak is voltak régi kamerái, mindig ők örökítették meg a családi eseményeket. Már akkor menőnek tartottam a fotózást. Az első DSLR kamerámat 2021-ben vásároltam meg, akkor még nem volt különösebb célom: fotóztam autót, embert, épületet, mindenfélét. Ezután kezdtem el komolyabban venni, és nagyjából egy évvel ezelőtt kerültem közel a természetfotózáshoz.
Ott kezdtem fotózni, persze először kis optikával. Aztán fokozatosan léptem előrébb: lett nagyobb gép, nagyobb optika és most itt tartok.
– Mindenféle állatot megörökítettél már: vadakat, hüllőket, rovarokat, és főként madarakat. Honnan fakad ez a szenvedély?
– Madarakkal kezdtem, így csöppentem bele a természetfotózás világába. Úgy gondolom, hogy nagy érdekes, kreatív állatok. A szabadságuk vonz: oda repülnek, ahová csak akarnak, akkor, amikor akarnak. Az ember fel sem foghatja, milyen érzés lehet.
Egyébként a személyes kedvenceim a baglyok, szeretnék minden hazai bagolyfélét megörökíteni. Eddig három különbözőt sikerült. Nehéz őket fotózni, azért is, mert szeretném a természetes közegükben lencsevégre kapni.
– A természethez való szoros kapcsolódás a személyiségedre is hatott?
– Igen, nagyon. Korábban türelmetlen, szeszélyes voltam. A természet türelemre és tiszteletre tanított. Itt, ha nincs türelmed, és nem tiszteled, ami körülvesz, akkor szó szerint megesz. Megtanultam, hogy a csend sokszor mindennél többet ér.
– Főállásban technikusként dolgozol, a fotózást – legalábbis egyelőre – hobbiként űzöd. Hogy tanultál, kik inspiráltak?
– A fotózást autodidakta módon tanultam, de sok olyan ember van, aki alakította a szemléletemet. Steve Irwin ausztrál természettudósra gyerekkoromban felnéztem, sokat láttam őt a képernyőn. David Attenborough intellektusa, a természethez való viszonyulása nagyon megfogott. Rajta kívül Morten Hilmer dán fotós inspirál. Ő minimalista, nagyon egyszerű, természetközeli életet él.
A közvetlen környezetemben pedig a Mohos Fotóklub tagjai voltak azok, akiktől elleshettem, hogyan lehet jobb egy fotó.
– Hogyan készülsz egy fotózásra? Spontán vagy tervezetten?
– Változó. Van, hogy hónapokig tervezek, minden nap kimegyek egy adott helyszínre, de nem mindig jön össze a fotó. Viszont van olyan, hogy egy rossz nap után kimegyek, nyugalmat keresek a természetben, és ilyenkor jönnek a „nagy fogások”. Például éppen mezei úton mentem az autómmal, és egyszer csak előttem állt egy őzbak, tökéletes pózban, gyönyörű aganccsal. Ezeket próbálom megörökíteni,
– Hol készülnek a fotóid?
– Idén voltam a Duna Deltában, onnan is lett pár jó fotó. A legtöbb képem viszont Háromszéken készült, olyan helyeken, amelyeket bárki könnyedén megközelíthet. A gond az, hogy sok helyen már mezőgazdasági tevékenység folyik, vagy legeltetnek, és ezzel együtt járnak a pásztorkutyák is. Többször is alakult ki veszélyes helyzet.
-– Mi volt a leghosszabb projekted?
– Legtöbb 3-4 hétig tartott, tavaly ilyenkor. Egy közeli tónál gyakran jártak szürke gémek és kócsagok. Megfigyeltem, hogy melyik órában jönnek, hova szállnak be.
A kedvencem az aranyórás, ez meg is jelent a magyarországi National Geographic magazinjában. Ez volt az első nagyobb sikerem, önbizalmat és motivációt adott, hogy folytassam.
– Überelted azóta ezt a kezdeti sikert?
– Továbbra is az a kedvenc képem, de mondhatom, hogy sikerült jobb képeket is készíteni, mert azóta tudatosabban fotózok, jobban figyelek a fényekre, a szögekre. Hozzátesz, hogy azóta fejlesztettem a kamerámat, így sokkal könnyebb jó képet csinálni, de ott kell lenni, mégis meg kell nyomni azt a gombot.
Az utómunkával is sok időt töltök, 2-3 ezer képből kell válogatni.
– Azóta pályázatokra is beneveztél és a NatGeo oldalán is egyre többször tűnnek fel a munkáid. Milyen eredményeket értél el?
– Több pályázaton is részt vettem már. Volt egy romániai, amiből végül kiállítás is született Bukarestben, Pitești-en, és Brassóban. Aztán jött egy nemzetközi megmérettetés, ott bekerültem az első tízbe a képemmel, amelyiken egy csóka éppen egy ropis zacskót emelt ki a kukából. A Nemzetközi Magyar Fotószalon 2025-ös fotópályázatára is küldtem be képeket, nemrég kaptam meg a visszajelzést, hogy hármat közülük beválogattak a végső megmérettetésbe. A NatGeonak gyakran küldtem fotókat, és nem mondhatom, hogy bármilyen fotót elfogadnak, tehát nagyon igényesek. Ezért is megtisztelő, hogy több fotómat is elfogadták, beválogatták a Nap képének, Hónap képének.
– Melyek azok az állatok, madarak, amelyeket még nem sikerült lencsevégre kapni, de nagy álmod, hogy sikerüljön?
– Szeretnék lefotózni egy hiúzt. Vaddisznót is, de mivel azok kifejezetten agresszívak, nem lesz könnyű. És persze minél több baglyot.