Nászutunkat a kelet-afrikai Zanzibár szigetén töltöttük, ahonnan annyi élménnyel tértünk haza, hogy úgy döntöttem, leírom mindazt, amit ott tapasztaltunk. Beszámolóm első részében többek között az odaútra, illetve az ottani étkezési szokásokra tértem ki. Ezúttal további élményeimet osztom meg a Székelyhon olvasóival.
A szálláshelyünkön maradva és az ottani szolgáltatásokat kihasználva pihenhetünk ugyan, de gyakorlatilag szinte semmit sem láthatunk Zanzibárból. Éppen ezért érdemes kirándulni. Erre több lehetőségünk is van: egyrészt autót bérelhetünk, hogy magunk fedezzük fel a vidéket, másfelől befizethetünk szervezett programokra.
Mennyibe kerül egy kirándulás?
Számos szervezett kirándulással kapcsolatos ajánlatot kaptunk a parton sétáló helyiektől, a szálláshely munkatársaitól, valamint egy erre szakosodott vállalattól is. Egy idő után már kissé zavaró is volt, hogy szinte mindenki igyekezett szóba elegyedni velünk, hogy néhány hétköznapi kérdés után rátérhessen a saját ajánlatára. Egyébként nagyjából mindenki ugyanannyit kért el a kirándulások megszervezéséért.
Míg a naplementét személyenként 20 amerikai dollárért szerették volna megmutatni a szálláshelyünk közelében, a távolabbi kirándulások 80-160 dollárba kerültek.
Az ár természetesen attól is függött, hogy fél- vagy egész napos programról van-e szó. Szerencsére minden esetben lehetett valamennyit alkudni az összegből, főleg miután kiderült, hogy több helyszínre is elmennénk.
A feleségemmel igyekeztünk a lehető legbiztonságosabb megoldást választani, mivel meglehetősen távol voltunk a székelyföldi otthonunktól. Többen tanácsolták például, hogy ne az óceánpartokon sétáló ismeretlenekkel egyezzünk meg, hiszen ilyen esetben senki nem vállal felelősséget értünk.
Bár viszonylag kevés bűncselekmény vagy kihágás történik Zanzibáron, azért előfordul, hogy többé nem látunk egy-egy helyit, miután odaadtuk neki a kirándulás árát.
A helyzetet mérlegelve végül úgy döntöttünk, hogy egy szakcégre bízzuk a zanzibári utazásaink megszervezését, amit a későbbiekben egyáltalán nem bántunk meg. Így ismerkedtünk meg jobban Nassir Manannal, a Wild and Beach vállalat tulajdonosával, aki nemcsak rugalmas volt az árak átbeszélésekor, de a programok időpontját is hozzánk igazította. Mindemellett fontos tanácsokat kaptunk egyebek mellett arról, hogy miként kerülhetjük el a veszélyes szúnyogok csípését, továbbá a különböző kisebb-nagyobb átveréseket.
Vigyáznak a turistákra
A világörökséggé nyilvánított Stone Town gyakorlatilag a sziget fővárosaként emlegetett Zanzibár történelmi városrésze, amely szemet képráztató turistalátványosságnak számít, így ide mindenképp el szerettünk volna jutni. Utunkra a programszervező iroda által javasolt Mussin kísért el, aki maga is a történelmi épületek egyikében lakik, így jól ismeri a helyszínt. Mint kiderült, erre nagy szükség is van, hiszen a kiterjedt városrészen lévő szűk, labirintusszerűen elhelyezkedő utcákban gyakorlatilag nincsenek házszámok.
– magyarázta a vezetőnk. Mint mondta, a bűnözés miatt gyakorlatilag egyáltalán nem kell idegeskedjünk, hiszen a helyiek nagyon vigyáznak a turistákra.
A turizmus számít ugyanis a legfőbb megélhetési forrásnak Zanzibáron, így a lakók mindent megtesznek, hogy az oda látogatók jól érezzék magukat és ne legyenek a lopások vagy egyéb bűncselekmények áldozatai. Többen úgy tartják, hogy a vendégek Zanzibár nem hivatalos nagykövetei, akik hazatérve jó hírét vihetik a szigetnek.
– magyarázta Mussin.
Zanzibár legnagyobb szigete, Unguja számít egyébként Tanzánia egyik leggazdagabb régiójának az idegenforgalomnak köszönhetően, így sokan máshonnan is ide jönnek, hogy a jórészt külföldiek által birtokolt szálláshelyek valamelyikénél dolgozhassanak.
Faragott kapuk, mecsetek és templomok
Idegenvezetőnk arról is beszélt, hogy a tizenkilencedik századig Ománhoz tartozott Zanzibár szigete, majd később Nagy-Britannia protektorátusává vált, amíg 1964-ben egyesült Tanganyikával és létrejött Tanzánia. Éppen ezért
a Stone Townban lévő épületek nagyját az arabok építették, ugyanakkor az angol és indiai behatások is megfigyelhetők rajtuk.
Az utcákon sétálva gyönyörű, ugyanakkor robusztus épületek mellett haladtunk el, amelyek többsége napjainkban már hotelként üzemel. Megtudtuk, hogy többnyire külföldiek a szálláshelyek tulajdonosai, amelyeket azért adtak el korábban, mert a helyieknek nem volt pénzük a csodálatosan díszített épületek fenntartására. Megfigyeltük azt is, hogy a bejáratok a legdíszesebbek. Vezetőnk közölte, gyakorlatilag a faragott mintákkal ellátott kapukkal fejezték ki gazdagságukat a tulajdonosok.
Mussin azt is elmesélte, hogy a helyiek több mint kilencven százaléka a muszlim vallást követi, de vannak keresztények és hindik is.
Vallási viták egyáltalán nincsenek a helyiek között, amit az egymás közelében jól megférő templomok és mecsetek is tanúsítanak.
Egyik legérdekesebb helyszínnek az egykori rabszolgapiac ígérkezett, ám hamar kiderült, hogy gyakorlatilag annak már nyoma sincs, helyén egy anglikán templom díszeleg. Stone Town látványosságai közül az egyik legérdekesebb a régi vár volt, amelynek belsejében egy színpadot alakítottak ki. Ott rendszerint előadásokat szoktak tartani az esti órákban.
Ugyancsak lenyűgöző volt a beláthatatlanul nagy tér, ahol utcai ételeket árultak: vásárolhattunk grillezett halakat és tengeri herkentyűket, helyi minipizzát vagy éppen helyben facsart cukornád-levet. Noha a környéken nem engedélyezik az alkohol árusítását, létezik egy bár, ahol beszerezhetők a különböző szeszes italok. Ez a parttól nem messze található az Indiai-óceánon, így oda csak hajóval lehet eljutni.
Freddie Mercury szülőháza
Kevesebben tudják, de valójában Stone Townban született Freddie Mercury, aki Farouk néven látta meg a napvilágot, majd még gyerekkorában elköltözött a városból. Mussinnak köszönhetően az ő szülőházát is meglátogathattuk, amely napjainkban elsősorban hotelként üzemel. Mindemellett
egy kis emlékszobát is berendeztek a legendás Queen együttes énekesének, amit már az épületen elhelyezett reklámok is jeleznek.
A városrészen számos művész alkotásaiból is választhatunk, ráadásul munka közben is megtekinthetjük őket. Számunkra az egyik legérdekesebb művész egy férfi volt, aki a banánfák levelét gyűjtötte, majd ezeket formára vágva, ragasztót használva alkotott meg különböző táj- vagy utcaképeket. Ezek kereteit is ő maga készítette a banánfa törzséből.
Öten egy kis agyagházban
Kíváncsiak voltunk arra is, hogyan él a helyiek többsége, ezért új vezetőnkkel Mkokotoni felé vettük az irányt. Ezúttal Abas kísért el minket, aki meglepően jól ért és beszél magyarul. Megtudtuk tőle, hogy
nagyon szereti a magyar nyelvet ezért is fogott neki megtanulni azt autodidakta módon.
Nagy álma, hogy egyszer eljuthasson Magyarországra.
Új vezetőnknek köszönhetően láthattuk azt a nyomort, amelyben sok helyi él. A házak többsége agyagból, egy részük pedig kőből vagy téglából épült.
Sokszor akár egy évtized is kell egy kisebb ház megépítéséhez, hiszen a lakók megkezdik a munkálatokat, amikor van némi pénzük, majd leállnak, ha forrásaik elapadnak.
Mi egy öttagú családot ismerhettünk meg, akik gyakorlatilag egy 1,5×2 méteres vályogházban élnek: a kis épület jó részét a vizes palackok töltik ki, lakói pedig éppen csak elférnek a földön, amikor esténként nyugovóra térnek. A kis házat pálmalevéllel födték be, amit évente kétszer cserélniük kell.
Mkokotoniban találkoztunk egy fiatallal, aki nagyjából egyméteres hajókat készít szuvenírként. Ő büszkén mutatta be alkotását, mondván, hogy azt többszáz dollárért tudja eladni a turistáknak. Innen Nungwiba vezetett az utunk, hogy megismerjük a valódi hajókészítőket. Abas az ottani tengerparton sétálva kifejtette, többnyire mangrove fából készülnek a halászhajók, amelyeket hónapokon át építenek a helyi szakemberek. Fáradtságuk azonban kifizetődő, hiszen akár 20 ezer dollárt is fizetnek azokért a megrendelők.
Sokszor segít a borravaló
A nyomort és a helyiek fáradtságos munkáját látva hamar megértettük, hogy bár nem kötelező, miért ajánlott néhány dolláros borravalót adni azoknak, akik segítenek nekünk. Több helyivel is találkoztunk, aki egyszerűen csak odajött és megköszönte, hogy turistaként Zanzibárra látogattunk, majd távozott.
A borravalót senki sem fogja kérni tőlünk, de ha adunk, akkor nagyon megköszönik, hiszen néhány dollár is sokat jelent az átlagosan 250-300 dolláros fizetések mellett.
Egy másik furcsaság, amit tapasztaltunk, hogy gyakorlatilag szinte mindet el lehet érni pénzzel, még ha korábban azt is mondták nekünk, hogy nincs megoldás. Erre példa, hogy amikor egy országon belüli kisebb repülőútra indultunk, a reptéri átvilágításkor elvették tőlünk a magunkkal hozott vizet és szúnyogriasztót, majd egy egydolláros odacsúsztatása után visszakaptuk és magunkkal is vihettük.
…és akkor elhagytam a pénztárcám
Hazautazásunk előtt egy nappal bizonyosodtam meg róla, hogy miért döntöttem jól, amikor szakcég segítségét kértem a kirándulások megszervezésében.
Egy hosszasabb utazásról hazatérve ugyanis kiderült, hogy valahol elhagytam az irataimat is tartalmazó pénztárcámat.
Szerencsére az útlevelem nem volt benne, hiszen Nassir Manan már az első nap megkért, hogy azt egy széfben elzárva hagyjam a hotelszobában, sose vigyem magammal. A bankkártyáim, az autóvezetői engedélyem, a személyazonossági igazolványom és némi pénz azonban a pénztárcában volt.
Rettegve hívtam fel Nassirt, akinek azt sem tudtam elmondani, hogy hol maradtak az értékeim. Csak reménykedtem benne, hogy az utazásunk során használt autóban volt a pénztárca és becsületes lesz a jármű sofőrje. Nassir órákon át telefonált, amire engem is felhívott, hogy ne idegeskedjek, a pénztárca megvan, nem lesz baj. Másnap visszahozzák nekem – nyugtatott meg. Így is történt, az előző napi sofőr érkezett vissza a szálláshelyünkhöz a pénztárcával, akinek első kérdése az volt, hogy megvan-e minden pénzem. Megvolt, hiánytalanul.