Vannak azok a folytatások, amik azért készülnek, mert a készítők nem tudják egy filmben elmesélni az adott történetet (lásd. Keresztapa, Gyűrűk ura, Dűne), és
vannak azok a második filmek, amik azért készülnek el, hogy újabb bőrt hántsanak le valamiről, ami sokak tetszését nyerte el korábban.
„Are you not entertained? Are you not entertained? (Nem szórakoztok? Nem szórakoztok jól?)” – kiált fel az arénában Maximus miután egymaga lekaszabol öt másik gladiátort és kardjai közül az egyiket teljes erővel a díszpáholyba dobja. Ez egy olyan ikonikus jelenet, ami azóta klasszikussá vált, és
azok is ismerik, akik valamiért nem látták még a 2001-ben öt Oscar-díjat nyert Gladiátort.
A 24 évvel később mozikba került Gladiátor II-ben nincs már ilyen emlékezetes jelenet, sőt az egész film az első rész utánérzése, csak épp teljesen új szereplőkkel, de
a látvány és az akciók tekintetében ugyanakkora kaliberű film, mint amilyen az első rész volt.
Hiába Ridley Scott megalomániája, hiába a monumentális setting, a ráköltött dollármilliók, a statiszták tömegei és a korhű jelmezek és díszletek sokasága, a Gladiátor kis túlzással egyedi és megismételhetetlen filmélmény volt, aminek a folytatását nem az szülte, hogy Scott újabb történetet akart elmesélni ebből az univerzumból, hanem a stúdió és alkotó elképzelésének a találkozása, hogy
Maximus „örökségét” is vászonra kell vinni hasonlóan grandiózus tálalásban, mint amilyen a 2000-ben megjelent eredeti volt.
Ridley Scott a Gladiátor II. főszerepére Hollywood egyik új üdvöskéjét, Paul Mescalt választotta, hogy eljátssza az első film története óta felnőtt Luciust, akinek szerepe a filmtörténet egyik legrosszabbul őrzött „titka”, hiszen a film több mint feléig hiába ismerjük Hanno-ként, egyértelmű, hogy
ő Maximus vérvonalának továbbvivője, az elbujdosott herceg, aki végre beteljesíthetné nagyapja álmát a felszabadított Római Birodalomról, amin nem piperkőc zsarnokok kellene uralkodjanak.
Az első részben legyőzött, Joachim Phoenix által szenzációsan alakított Commodus császár után a folytatásban egyenesen két tenyérbemászó uralkodót kapunk: Geta és Caracalla ikercsászárokat (Joseph Quinn és Fred Hechinger) megformálásában, akik inkább kretének, mint kegyetlenek, az igazi nagy játékosok pedig előttük és mögöttük húzogatják a szálakat.
Az igazán nagy telitalálat a Denzel Washington által játszott Macrinus, hiszen
a színész szemmel láthatóan lubickolt ebben a szerepben, az viszont más kérdés, hogy hiába volt egy rendkívül jó machinátor, a végén rendesen elhasználódik és kifullad a karaktere.
Mindössze két színész, Connie Nielsen és Derek Jakobi tértek vissza az eredeti szerepeikben, Lucillaként és Gracchusként, ám ők nem zavarnak sok vizet az összkép tekintetében.
Ha nem Lucius történetét akarták volna Ridley Scotték elmesélni, akkor Pedro Pascal jobb választás lett volna az arénában mindenkin felülkerekedő gladiátor szerepére, hiszen úgy megjelenésében, mint karizmájában közelebb áll a Russel Crowe által megformált Maximushoz, mint Paul Mescal, akit
bár megvisel a száműzetés és a felesége elvesztésének fájdalma, mégis a játékidő nagy részében olyan, mintha egyfajta „bulinak” élné meg a hányattatott sorsát, és az egész gladiátor-létet.
Az írás felszínességét és hiányosságait a produkció grandiózussága ellensúlyozza, és bár itt most nem tigrisek nehezítik az amúgy is kemény aréna-küzdelmeket, hanem többek között
egy kopaszra borotvált pávián és egy orrszarvún lovagló gladiátor, csak éppen az a kár, hogy ezeket az összecsapásokat már lelőtték a film előzeteseiben.
A film elején bemutatott hajós ostrom is rendben volt, a vízzel feltöltött aréna, a benne úszó CGI-cápákkal viszont már inkább komikus volt, mint komolyan vehető, de mindezek ellenére sikerült az első részhez hasonló véres és brutális harcjeleneteket koreografálni, amikből még több is elférhetett volna a filmben.
A Gladiátor folytatása nem egy rossz film, hiszen látvány tekintetében egyáltalán nincs amiért szégyenkeznie, és Ridley Scott megmutatja, hogy még mindig nagyon ért a grandiózus kosztümös drámák rendezéséhez, még akkor is, ha nem túl jó forgatókönyvekből kell ezt megvalósítania (lásd többek között a tavaly bemutatott Napóleont és a rendező közelmúltban készült filmjeit).
A Gladiátor II. az a film, amit tulajdonképpen senki nem kért, de ha már megkaptuk, akkor érdemes megnézni, hiszen
ha eltekintünk a felszínességei és az első rész kaptafájára készült cselekményvezetésen, akkor egy kellően szórakoztató moziélményt kapunk, ami látvány és hangzás tekintetében méltóképpen foglalja el az élvonalbeli helyet az olyan nagy idei filmek mellett, mint Dűne második része és a Furiosa.
Aki pedig szereti a kosztümös, történelmi akciómozikat (amik nem a történelmi hűségükről ismertek), az jól szórakozhat ezen a két és fél órás produkción, amin
egyáltalán nem érződik, hogy túlnyújtott lenne, vagy fölösleges jelenetekkel lenne felduzzasztva.
Ahogy azt a bevezetőben is írtam, a Gladiátor II. nem lesz az elődjéhez hasonló instant klasszikus, és sokáig hivatkozott mozi, de arra tökéletes, hogy megmutassa: Ridley Scott még mindig tényező a hollywoodi filmiparban, aki nem alkuszik a stúdiók kénye-kedve szerint (lásd a filmből kivágott meleg csók és a következetesen végigvitt eposziság), és
habár a 2010-es évek óta készülő új filmjei nem ütik meg azt a szintet, mint a klasszikusai, az öreg még mindig piszkosul ért a nagyvásznon megelevenedő szórakoztatáshoz.
Most épp ismét vért és cirkuszt adott a nézőknek, mert korábban már kritikai és anyagi sikert hozott neki a konyhára. És ha a folytatás nem hoz akkora kritikai elismerést, mint az első rész, azért még szépen csilingelhet a kassza a mozipénztáraknál amikor a nézők úgy döntenek, hogy Lucius kalandjaira is befizetnek.