Noha valamivel hamarabb távozott odesszai otthonából egy faluban lévő örökölt házukhoz, végül az ukrán-orosz háború kitörésének napján, február 24-én jött át a romániai határon tizenkét nő és gyerek kíséretében Oleksiy, aki – tartva a hazájában zajló eseményektől – külön kérte, hogy csak a keresztnevét használjuk.
Autóba ülve maguk mögött hagyták több rokonukat (szülei nem voltak hajlandók távozni az országból), harcba induló barátaikat, vagyontárgyaikat és több fontos dokumentumot is. Mindössze egy küldetés lebegett a szeme előtt: biztonságos helyre szállítsa a rá bízott személyeket.
„Higgyék el, hogy ez roppant nagy felelősség, én pedig érzem a súlyát, és mindent megteszek, hogy vigyázzak a rám bízott nőkre, gyerekekre” – szögezte le határozottan.
Ő egyébként akkor legálisan távozott Ukrajnából, hiszen a kormány még megengedte, hogy elmenjenek azok a férfiak, akik legalább három gyerekre, esetleg fogyatékkal élőkre kell vigyázzanak. Azt azonban nem tudja, hogy mikor mehet vissza, hiszen ha most megtenné, akkor jó eséllyel ott ragadna és védtelenül maradnának a vele érkező személyek.
Először Tulcsán (románul Tulcea) kapott szállást a férfi és vele érkező rokonai, ismerősei – köztük harcoló barátai feleségei –, ahol egy panziótulajdonos fogadta be őket. Felesége, Yana, illetve az ő elmondása szerint ott
mindenki igyekezett segíteni nekik, ruhákat, pokrócokat, élelmiszert, higiéniai eszközöket is biztosítottak számukra, de olyan személlyel is találkoztak, aki pénzzel próbálta támogatni őket.
Mégsem tudtak ott maradni, hiszen túl közel volt a zajló háború. „Folyamatosan őrlődtünk, hogy haza kell menjünk, hiába tudtuk, hogy az nem biztonságos. Persze végül mindig abban egyeztünk meg a férjemmel, hogy most az a legfontosabb, ha vigyázzunk a gyerekekre, hiszen ők jelentik az ukrán népet” – fogalmazott Yana. Az is továbbindulásra késztette őket, hogy egyre több ukrajnai menekült érkezett a környékre, olyanok, akiknek kevesebb anyagi forrásuk volt náluk. Nekik is szerettek volna helyet biztosítani azzal, hogy ismét útra kelnek.
Románia középső régióját gondolták a legbiztonságosabbnak, ezért esett a választásuk Parajdra. Ott találtak egy vendégházat, ahová úgy költözhettek be, hogy nem kell másokkal osztozkodni a helyen.
„Nagyon megörültünk, ugyanakkor rögtön útnak indultunk, amikor meghallottuk, hogy szívesen fogadnak. Nehéz volt eljutni Parajdra, hiszen nálunk egyenesek az utak Odessza környékén, itt pedig kanyar kanyart követett. Egy kisebb balesetünk is történt útközben, de végül sikeresen megérkeztünk” – magyarázta Oleksiy.
Teljesen most sincsenek megnyugodva, hiszen nem tudják, hogy meddig fajul el a háború – jelentette ki a házaspár. Helyzetükön némileg enyhít, hogy a helyiek kedvesek, mindenki igyekszik segíteni a maga módján: élelemmel, ruházattal és a kapcsolatteremtésben.
Van, akitől például ingyen kapják a kürtőskalácsot, de olyan étterem is van, ahol nem engedik fizetni őket, miután észrevették, hogy Oleksiy élelmiszerrel segített egy helyi nehéz helyzetű személynek.
A férfi azt is kiemelte, hogy közjegyzőhöz kellett menjenek egy aláírás-hitelesítés érdekében és ő sem kért pénzt, ugyanakkor a székelyudvarhelyi városházán is segítettek neki. Utóbbi azért is fontos, mert Oleksiy továbbra is igyekszik biztonságos szálláshelyre juttatni más ismerőseit, akik ugyancsak Ukrajna elhagyására kényszerülnek.
Hamarosan fel szeretné venni a kapcsolatot különböző intézményekkel, hogy megfelelő helyszínekre juttassanak nélkülözhetetlen segélycsomagokat.
A szervezkedés az idejüknek csak kisebb részét teszi ki, hiszen folyamatosan idegeskednek otthon maradt barátaikért, ismerőseikért, szeretteikért; velük interneten keresztül tartják a kapcsolatot. Arról is mesélt, hogy
szülei, noha hatvan év felettiek és megtehetnék, de nem hajlandóak eljönni Odesszából, hiszen ott élték le egész életüket.
Édesanyja nyugalmazott egészségügyi asszisztensként a föld alatt rejtőző személyeknek igyekszik segíteni, édesapja teherautót vezetve a humanitárius szállítmányok eljuttatásából veszi ki a részét. Egyik közeli rokona, azért nem jön el az országból, mert félti katonaként harcoló férjét, nem akarja egyedül hagyni őt.
– mondta el Oleksiy könnyek között. Nem tudják azt sem, hogy a pénzük meddig fog kitartani, így ő jelenleg arra készül, hogy Nyugat-Európában vállaljon munkát. Az sem kizárt, hogy idővel meg kell próbálja eladni otthoni ingatlanjait.
Teljesen megváltozott a milliós dél-ukrajnai nagyváros, Odessza a háború kitörése óta – mesélték –, a barátaik által küldött fotókon látszik, hogy
a fő utcákon katonai felszerelések, tankelhárító berendezések vannak, nem is lehet autóval közlekedni.
Az emberek igyekeznek homokzsákokkal elfedni a történelmi emlékműveket és a régi házakat, hogy legalább azokban ne essen kár. „Azt gondolom, hogy a bombázással a történelmüket is igyekeznek eltörölni az oroszok, ezt próbálják megakadályozni az otthon maradtak.
Ezt kérdik egyébként a helyiek is az oroszoktól. Engem soha nem érdekelt, hogy ki milyen nyelven beszélt, hiszen megértettük egymás és mindenkivel jól kijöttünk. Mi változott meg? Miért kell háborúzni? Miért kell emberi életeket elvenni?” – tette fel a költői kérdést Yana. Oleksiy, aki mérnökként bejárta Európát, hozzátette:
el kell fogadni, hogy az ukránok nem szeretnének Oroszország bábjai lenni, inkább békésen kellene együtt éljen a két nemzet.
Yana hangsúlyozta, szerinte jelenleg Ukrajna a demokrácia árát fizeti meg a háborúval.
„Az otthon maradt szülőknek azt szeretném üzenni, hogy gyerekeik épsége érdekében hagyják el Ukrajnát, ha van rá lehetőségük. A gyerekek megmentésével ugyanis a nemzetet mentjük meg. Az elnökünk is megerősítette, hogy több civil áldozata van a háborúnak, mint katona” – mondta Yana, hozzátéve, hogy az országot védő ukrán katonáknak erőt és kitartás kíván.
A helyi, a magyarországi és a lengyelországi embereket ugyanakkor arra kérte, hogy legyenek hálásak, azért amijük van, hogy nincs náluk háború, ugyanakkor ha tehetik, imádkozzanak Ukrajnáért.
Kovács László, az ukrajnai menekültek szálláshelyéül szolgáló parajdi vendégház tulajdonosa elmondta, néhány héttel ezelőtt nem igazán voltak még ukrajnai menekültek Hargita megyében, ezért ők is idegenkedtek attól, hogy befogadják a családot, akikkel telefonon értekeztek. Nyilván segíteni szerettek volna, így végül úgy döntöttek, hogy vállalják a kockázatot. Jó érzéssel tapasztalták, hogy mennyire intelligens, udvarias, rendszerető emberekről van szó, akik egyszerűen a gyerekeiket féltve jöttek el hazájukból. Arra kér minden szálláshely-tulajdonost, hogy cselekedjenek hasonlóan, hiszen nem tudni, hogy nekünk is mit hoz a jövő, most rajtunk a sor, hogy segítsünk.