Bizony, már a Krisztus előtti időkben, az ókori magaskultúrákban szokás volt tojást ajándékozni, Egyiptomban, Perzsiában vagy Sumerban a halottak mellé tették. Hogy akkor milyen jelentéstöbbletet tulajdonítottak nekik, arra nézve csak sejtéseink lehetnek, de mivel a kiszombori hun–avar temető egyik sírjában
a régészek a halott kezében találtak pirosra festett, karcolt tojáshéjat, az akár arra is engedhet következtetni, hogy a természet örök körforgását, a testből kiszabaduló lelket, az újjászülető élet reményét jelképezte.
És aztán ahogy az ősi tavaszköszöntő ünnepet átkonvertáltuk a kereszténységbe, úgy vált a piros a keresztre feszített Krisztus vérévé.
Egyes teremtésmondák szerint maga a világegyetem is tojásból jött létre: az őstojás kettéhasadt, így keletkezett az ég és a föld. És mivel a születés, a teremtés titkát is magában hordozza, érthető, hogy tavasszal, a természet újjáéledése idején még inkább a figyelem fókuszába kerül.
Ilyenkor kell a leghatékonyabban védekezni az ártó szellemek ellen – nos, a piros szín vélhetően éppen ezt a célt szolgálta.
Forrásaink szerint már a 4. században egyházi áldásban részesítették (a húsvétot a 3. századtól ünnepeljük), ám ennek hivatalos bevezetéséről csak a 12. századtól kezdve van tudomásunk,
a hímes tojásnak húsvéti ajándékként való használata pedig a 16. század elejétől kezdett elterjedni Európában, így a Kárpát-medencében is, míg például Kínában több mint 2000 éve használatos ajándéktárgyként.
Mifelénk ez részben gyakorlatias okokra visszavezethető, hiszen a böjti időszakban – miközben a tyúkállomány is növekedett – sok tojás felgyűlt, amitől ildomos volt célszerűen megszabadulni, illetve megkülönböztetni a frissektől. Kezdetben csak a keresztanyák lepték meg vele a keresztgyereküket,
később a lányok is ily módon jelezték, melyik legény udvarlását fogadnák a legszívesebben.
És ez különféle motívumok rávivésével tették egyértelművé.
Balázs Márton 3600 tojása
A motívumkincsük iránti szakszerű érdeklődés kezdetei a 19. század végéig vezethető vissza, amikor – egészen pontosan 1898-ban – a magyar Néprajzi Múzeum az Ethnographia című folyóiratban közzétett felhívásában
húsvéti tojások gyűjtésére, beküldésére biztatta a fővárosi és vidéki értelmiséget, főleg tanítókat, tanárokat.
A szilágysomlyói születésű (1867), de 1893-tól 1937-ig Kézdivásárhelyen tanárkodó, iskolát igazgató Balázs Márton olyan lelkesen vetette bele magát ebbe a munkába, hogy
összesen 3600 írott tojást sikerült összegyűjtenie, és ezeket le is rajzolnia.
Gyűjteményét később szétosztotta különféle múzeumok, iskolák között, de java része tönkrement, elkallódott, közel kétszázat a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban is őriznek belőle. Ez utóbbi értesítőjében tette közzé 1902-ben A háromszékmegyei húsvéti írott tojásokról és népszokásokról című dolgozatát.
Balázs Márton a motívumok akkor még használatos népi elnevezéseit több csoportba osztotta:
-
növényi formák utáni elnevezések, ezen belül is külön virágok (tulipános, liliomos, nárcillusos, rózsás stb.), levelek (pálmás, herelapis, akácleveles stb.) és gyümölcsök (cseremakkos, meggyágas, dióbeles stb.);
-
állati formák utáni elnevezések (pillangós, kígyós, berbécsszarvú stb.)
-
mértani alakzatok (körös, kockás, táblás, tévedt utas, molnárablakos stb.)
-
más tárgyak utáni elnevezések (villás, gereblyés, kantáros, bárdos stb.), de ezen belül is megkülönböztette
-
a nemzeti vonatkozású rajzokat (címeres, koronás, pajzsos stb.)
-
szerelmi vonatkozásúakat (égő szíves, szomorú szíves, boldog szívek stb.)
-
a vallási vonatkozásúakat (keresztes, oláhkeresztes, Krisztus vére stb.)
-
és a határozatlanabb formákat (ágas, nagyvirágos, pettyegetett stb.),
-
megjegyezve, hogy „ezeken kívül a virágdíszeknél, a mértani és egyéb alakzatoknál is számtalan forma él még, a melyekre magyarázatot vagy elnevezést a legnagyobb utánjárással is alig, vagy éppenséggel sem lehet találni.”
Keleti gyökerek
Ezek után természetesen mi sem akarjuk megmagyarázni ezeket, de a már említett, avar kori karcolt tojások jó iránymutatók lehetnek e tekintetben. Annál is inkább, mert például Kisné Portik Irén gyergyószentmiklósi néprajzkutató is a régi belső-ázsiai népek tavaszköszöntő ünnepségéig vezeti vissza eredetüket, és értelmezésében a természet megújhodásához, az anyaföld ébredéséhez,
a Nap teljes ragyogásában való visszatéréséhez és a rontás elhárításához kapcsolódnak az ősi motívumok, „ezeket látjuk a húsvéti tojásokon is”
– mondja. Az őstojástól húsvétig címmel tavaly megjelent kötetében közzétett mintakincs közel másfélezer tojáshímet tartalmaz, igaz, azok nemcsak a székelyek és csángók által használatosak, hanem a Kárpát-medence majd valamennyi tájegységét felölelik.
– nyilatkozta.
Ezen az állásponton van Dimény-Haszmann Orsolya néprajzos is, a csernátoni Haszmann Pál Múzeum vezetője, akivel a zabolai Mikes-birtokon Az emberek inspirálnak nevű egyesület által virágvasárnap tető alá hozott hímestojás-kiállításon volt módunk elbeszélgetni. Úgy véli, a karcolt vagy írott tojás és a magyarság kapcsolata valóban „nagyon-nagyon régi”, a motívumok a tavaszhoz, a természethez köthetők, és éppen ebből kifolyólag „a szerelem is megjelenik bennük,
azaz akár szerelmi ajándéktárgynak is lehet nevezni egy tojást, hiszen a leány azt írta meg a szívét elrabló legénynek.”
Nem beskatulyázható történet
Nincs meglepődve azon, hogy Balázs Márton több mint száz évvel ezelőtt 3600 mintát tudott összegyűjteni, hiszen a díszítmények állandóan változnak, átalakulnak, ötvöződnek.
„A népművészetben éppen az a szép, hogy folyamatosan új dolgok jönnek be. Hímekről lévén szó, azokat mindig alakítja az az asszony, aki írja a tojást, hozza a tehetségét, hozza a tudását.
– magyarázza Orsolya.
Vele is előfordul, hogy elkezd írni egy tojást, „és lehet csak azért, mert véletlenül elhúzok egy vonalat, elrontok valamit, abból egyéni díszítmény születik”. De a múzeum keretében immár több évtizede működő tojásíróműhely-foglalkozásokon, amiket mostanság az unokatestvéreivel közösen vezetnek, azért arra törekednek, hogy a gyerekek az eredeti motívumainkat tanulják meg, hiszen „azt tovább kell vinni, hogy ne csak könyvekben maradjanak meg, hanem élő tudásként is.”
Azt is megerősíti, hogy míg a Gyimesekben mindig is a piros szín volt a meghatározó,
Háromszéken emellett a feketét és a sárgát is használták, használják; utóbbi vélhetően Krisztus utazásának legendáját idézi fel, amikor is a tojáshéjat arannyá változtatta, és egyben a napra, a gabonára vagy a mézre utal.
Egyes helyeken előfordul a szentelt vizet szimbolizáló kék szín, mint a remény jelképe, vagy természet és a tavasz színe, a zöld is. A motívumok közül Háromszéken a tulipános a leggyakoribb, illetve annak több tucat változata. De a lényeg: akárcsak a festett bútorok, kézimunkák vagy székelykapuk esetében,
a minták alapján nagyon szépen kirajzolódnak az egyes tájegységek, sőt, azokon belül akár külön a települések.
Orsolyának meggyőződése, hogy a tojásírást mint népművészeti ágat egyelőre nem fenyegeti a kihalás veszélye. „Amíg a húsvét ünnepét megtartjuk, amíg lesznek olyan mesterek, akik ezt továbbadják, addig nem gondolom, hogy emiatt aggódni kéne. Most a mi feladatunk megtanítani a gyerekeinket, majd rajtuk a sor. Hagyományaink mindig is »apáról fiúra« öröklődtek” – bizonygatja, és igazát jól alátámasztja a csíkszeredai Váta Réka példája, aki csak pár éve ismerkedett meg a hímezéssel, de máris gyönyörű tojások kerülnek ki a kezéből, mint ahogy arról az említett kiállításon magunk is meggyőződhettünk.
Nem mind növényi, ami piros
„A párom kosteleki származású, de a gyimesbükki sógornőm, valamint az ő nagymamája tanította meg nekem, aztán évről évre egyre jobban érdekelt, és most már minden tájegységről próbálok egy kicsit inspirálódni, tudatosan” – meséli. Bár
nagyrészt gyimesi motívumokat használ, a piros mellett más színektől sem riad vissza, kihasználva, hogy „idegenként” a helyi hagyományok kötöttségeitől mentes alkotói szabadságot élvezhet.
Kedvenc motívumai a Mária tenyere, a töltött rózsa, a kakastaréj, az ujjas, a bojtos és a kicsi cserelapi. A színek előállításához növényi alapanyagot is használ ugyan, hagymahéjat, kávét, áfonyát, lilakáposztát, bodzabogyót, aranyesőt, virágot – de a piroshoz csak bolti festéket.
Legnagyobb ámulatomra ugyanezt mondja a gyimesbükki Molnár Erika is, aki több mint másfél évtizede műveli a nagyszüleitől, rokonaitól eltanult „mesterséget”. Mármint, hogy bolti festéket használ.
Mielőtt azonban ezen hosszasan eltöprenghetnék, a szomszédos asztalnál kiállító, kézdivásárhelyi Opra Etelka már el is magyarázza ennek a titkát: szép piros színt hagymából nem lehet kihozni, csak a brazil pillangófaként is ismert piros berzseny kérgéből, ami drága is, továbbá nehezen is beszerezhető. Ő maga viszont
kizárólag növényi alapanyagból dolgozva festett meg pontosan ötszáz tojást,
felét a Balázs Márton hagyatékában fellelhető, felét más gyűjtőktől származó háromszéki motívumokkal.
De vele csak a húsvéti tojások rejtélyes világában folytatott kalandozásunk második részében ismerkedhetnek meg olvasóink!